A mai polarizált világban is széles körű egyetértés mutatkozik a globális elit által 1980 és 2008 között követett gazdasági megközelítésről, amelyet gyakran „neoliberalizmusnak” neveznek. Bár a kifejezés sokszor pejoratív értelemben hangzik el, érdemes mélyrehatóan megvizsgálni, hogy valójában milyen eredményeket ért el ez az irányzat, és mennyire állják meg helyüket a kritikák.
Neoliberalizmus: A válságra adott válasz
A neoliberalizmus kialakulása nem véletlen volt, hanem egy valós gazdasági problémára adott válasz. A 20. század közepén a nyugati világban a keynesiánus gazdaságpolitika, míg a fejlődő országokban az állami fejlesztés dominált. Az államok szabályozták az ipart, kontrollálták a tőkeforgalmat, és bővítették a jóléti rendszereket.
Az 1970-es évekre azonban ez a rendszer megrekedt: az Egyesült Államokban és Európában stagfláció (alacsony növekedés, magas munkanélküliség) jelent meg, míg a fejlődő országok adósságválsággal küzdöttek. Ezek a problémák hiteltelenné tették az államközpontú modelleket, és teret engedtek a piacorientált gondolkodásnak.
Az intellektuális alapok: Milton Friedman és a chicagói iskola
Ebben a válságos légkörben emelkedtek fel olyan közgazdászok, mint Milton Friedman, aki 1976-ban Nobel-díjat kapott, és aktívan képviselte a deregulációt. A chicagói iskola jogi-gazdaságtani mozgalma – Ronald Coase, Richard Posner és Gary Becker vezetésével – pedig költség-haszon elemzést alkalmazott az addig megkérdőjelezhetetlennek tartott állami szabályozásokra.
A neoliberalizmus így komolyan vette a klasszikus liberalizmus szabadpiaci és korlátozott állami szerepvállalás iránti elkötelezettségét. Ez magában foglalta a pénzkínálat növekedésének lassítását, az ipar deregulációját, szkeptikus hozzáállást a szakszervezetekhez és iparpolitikához, valamint a piacok megnyitását a tőke- és áruforgalom előtt.
Hegemón neoliberalizmus: Két hullám
A neoliberális eszmék átfogó elfogadása két fő hullámban történt meg. Az első hullámot jobboldali vezetőkhez kötik, mint Ronald Reagan (1981–1989) és Margaret Thatcher (1979–1990). A második hullámot az 1990-es évek „Harmadik Út” politikusai képviselték – Bill Clinton (1993–2001) és Tony Blair (1997–2007) –, akik nem utasították el elődeik konzervatív reformjait, hanem megerősítették azokat.
Globális hatások: Fejlődő országok és nagyhatalmak
A neoliberalizmus hatása messze túlmutatott az angolszász világon. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank feltételekhez kötött pénzügyi segítséget nyújtottak azoknak az országoknak, amelyek vállalták a neoliberális reformokat. Afrika, Latin-Amerika és Ázsia országaiban privatizáltak iparágakat, csökkentették a közkiadásokat és megnyitották piacukat.
Különösen India és Kína példája mutatja e reformok sikerét. Kína 1978-tól kezdve piacorientált lépéseket tett Deng Xiaoping vezetésével, míg India 1991-ben súlyos fizetési mérleg válság után jelentős liberalizációba kezdett az IMF irányításával. Az importkorlátozások megszüntetése és vámcsökkentések révén India korábban zárt gazdasága nyitottabbá vált.
Neoliberális ígéretek beteljesülése
A neoliberalizmus két fő ígéretet tett: nyugati országok gazdasági pályájának javítását és harmadik világ gyors fejlődésének elősegítését. Mindkét területen jelentős sikereket ért el.
- Egyesült Királyság: Az 1980-as és 1990-es években látványos növekedést produkált.
- Egyesült Államok: Bár növekedési üteme hasonló maradt az előző évtizedekhez képest, alacsonyabb inflációval, stabilabb gazdasági környezettel és csökkenő munkanélküliséggel jellemezhető.
- Nyugat-Európa: Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország lassabb növekedést tapasztaltak azokhoz képest, akik radikálisabban alkalmazták a neoliberális reformokat.
- Kína: Több mint 700 millió embert emelt ki a szegénységből, miközben mára a világ második legnagyobb gazdaságává vált.
- India: A liberalizáció után gyorsabb növekedés indult be, amely egy hatalmas középosztály kialakulását eredményezte.
Kína hibrid modellje: Sikerek és korlátok
Bár Kína nem fogadta el teljes mértékben a neoliberális modellt – inkább egy hibrid rendszert alakított ki –, ennek ellenére jelentős gazdasági sikereket ért el. Ugyanakkor még mindig elmarad más kelet-ázsiai országoktól (Hongkong, Szingapúr, Dél-Korea), amelyek teljes mértékben piacorientáltak voltak. Kína növekedése részben annak köszönhető, hogy eltávolodott a kommunista tervgazdálkodástól; ugyanakkor nagy állami vállalatok fenntartása és központi erőforrás-elosztás korlátozza további fejlődését.
Kelet-Európa átalakulása: Sokkoló terápia
A kommunizmus bukása után Kelet-Európa is neoliberális reformokat vezetett be. Csehország, Észtország vagy Lengyelország gyors liberalizációval reagáltak – árak felszabadítása, kereskedelem megnyitása, állami vállalatok privatizációja –, ami rövid távon fájdalmas volt (termelés visszaesése, munkanélküliség növekedése), de hosszú távon stabilitást és növekedést hozott.
Oroszország esetében azonban az átmenet sokkal nehezebb volt: infláció elszabadulása (1992-ben akár 2500% is lehetett), instabil privatizációs folyamatok jellemezték az évtizedet. Ez részben annak tudható be, hogy Oroszország nem hajtotta végre elég gyorsan vagy mélyrehatóan a reformokat.
Kritikák vs. valós eredmények
Sokan hibáztatják a neoliberalizmust azért, mert szerinte szélesítette az egyenlőtlenségeket vagy gyengítette a demokráciát. Egyes baloldali kritikusok – például Joseph Stiglitz – destruktív ideológiának tartják azt. Más populista vagy konzervatív vélemények szerint pedig ez az elit érdekeit szolgálta az átlagpolgárok rovására.
Azonban ezek a kritikák gyakran nem veszik figyelembe azt, hogy neoliberalizmus valójában sikeresen kezelte azokat az alapvető gazdasági problémákat (infláció csökkentése, növekedés élénkítése), amelyekkel korábban küzdöttünk. A harag inkább általános elégedetlenség kivetítése olyan társadalmi vagy kulturális kérdésekre – például bevándorlás vagy társadalmi bizalom csökkenése –, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak ehhez az ideológiához.
A kulturális viták térnyerése
Ronald Inglehart és Pippa Norris kutatásai szerint ahogy egyre gazdagabbá váltak az országok, úgy tolódott el a politikai fókusz az anyagi kérdésekről kulturális témák felé (például melegjogok vagy bevándorlás). Míg korábban osztályalapú politikai választások voltak jellemzőek, mára ezek háttérbe szorultak.
A neoliberalizmus tehát sikeresen kezelte az 1970-es évek gazdasági válságait; ezt követően azonban társadalmi viták kerültek előtérbe. Érdemes megjegyezni azonban: ezeknek a kulturális kérdéseknek csak egy része kapcsolódik közvetlenül vagy közvetve neoliberalizmushoz (például bevándorlás).
A „Nagy Mérséklődés” időszaka
A neoliberális korszak egyik fontos eredménye volt az úgynevezett „Nagy Mérséklődés” („Great Moderation”), amikor is jelentősen csökkentek mind az inflációs nyomások, mind pedig a recessziók gyakorisága és súlyossága Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban.
- Központi bankok hiteles antiinflációs politikát folytattak.
- A szakszervezetek befolyása mérséklődött.
- A szabadkereskedelem lehetővé tette erőforrások hatékonyabb átcsoportosítását.
- Kormányzatok hatékonyabban alkalmazták fiskális és monetáris eszközeiket.
Bár 2008-ban bekövetkezett egy súlyos pénzügyi válság („Nagy Recesszió”), ez inkább kivételnek számított ebben az időszakban. A COVID-19 járvány okozta visszaesés pedig elsősorban kormányzati intézkedések miatt következett be – ezt gyors fellendülés követte.
Társadalmi pesszimizmus vs. gazdasági optimizmus
Bár általános társadalmi pesszimizmus tapasztalható – különösen intézményekbe vetett bizalom csökkenése –, ez nem tükröződik ugyanígy az egyéni pénzügyi várakozásokban. Az amerikai fogyasztói hangulatindex például magasabb volt a neoliberális konszenzus idején (1980–2008), mint előtte vagy utána.
Záró gondolatok: Miért fontos helyesen érteni a neoliberalizmust?
A neoliberalizmus nem minden életprobléma megoldása; azonban egy jól megalapozott gazdasági irányzatként jelentős sikereket ért el világszerte. A lakhatási válság példája azt mutatja, hogy sok esetben inkább túl kevés piaci szabadság van jelen – nem túl sok –, ami akadályozza további fejlődést.
Fontos tehát különválasztani azokat a társadalmi vagy kulturális problémákat, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak ehhez az ideológiához attól a ténytől, hogy maga a neoliberális gazdaságpolitika számos országban hozzájárult stabilitáshoz és növekedéshez.
Forrás: https://newsletter.humanprogress.org/p/the-system-everyone-hates-is-the