Richard Hanania nemrégiben megjelent írásában, „The System Everyone Hates Is the One That Has Actually Worked” (Az a rendszer, amit mindenki utál, valójában működött) cím alatt, a neoliberális gazdaságpolitika védelmére vállalkozott. Cikke a baloldali egyetemi professzorok kedvenc ideológiai bűnbakját, a neoliberalizmust próbálja megvédeni, miközben egyaránt bírálja a populista bal- és jobboldali nézeteket, és az „elit humántőke” eszméjét helyezi előtérbe, amely a szabadságot, a piacokat és a színtől független érdemelvűséget védi.
Hanania érvei a neoliberalizmus mellett
Hanania érvelése egyszerű: szerinte a neoliberalizmus azért jelent meg, hogy valós problémákat kezeljen, erős intellektuális alapokon nyugszik, és nagyrészt elérte kitűzött céljait. Kiemeli az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok gazdasági növekedését az 1980-as és 1990-es években, valamint azt, hogy azok az országok, amelyek nem követték Margaret Thatcher vagy Ronald Reagan radikális piacorientált reformjait – például Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország –, lassabb növekedést produkáltak.
A növekedési adatok kritikája
Azonban ez az állítás nem állja meg a helyét a történelmi adatok tükrében. A Crestmont Research adatai szerint az Egyesült Államok GDP-növekedése átlagosan 3,97% volt az 1950-es, 60-as és 70-es években – vagyis a keynesiánus posztháborús időszakban –, míg az ezt követő három évtizedben csak 2,73%. Hasonló tendencia figyelhető meg az Egyesült Királyságban is: az Office for National Statistics (ONS) adatai alapján 1950 és 1979 között átlagosan 4% volt a GDP-növekedés, míg Hanania által dicsőített 1980–2009 közötti időszakban csupán 2,7%.
Hanania tehát egy válság utáni időszakot hasonlít össze egy stabilabb korábbi periódussal – ez pedig torzítja az értékelést. Ez olyan lenne, mintha az 1960-as évek növekedési ütemét vetnénk össze a 2008-as pénzügyi válság utáni két évvel.
A GDP-növekedés önmagában félrevezető lehet
Fontos kiemelni továbbá, hogy pusztán a GDP-növekedési mutatók alapján ítélni meg egy gazdaságpolitika sikerességét félrevezető lehet. Külső tényezők – például természeti erőforrások váratlan bősége – képesek növelni a gazdaságot még akkor is, ha kormányzati politika nem optimális. Ugyanakkor olyan politikák is okozhatnak átmeneti növekedést, amelyek hosszú távon fenntarthatatlanok: ilyen például a jövőből való hitelfelvétel deficitfinanszírozással vagy magánhitelek robbanásszerű bővülése.
Reagan és Thatcher gazdaságpolitikájának árnyoldalai
Ronald Reagan úgy mutatta be gazdasági csodáját, mint pénzügyi fegyelmezett kormányzás eredményét és az állam visszaszorítását. Valójában azonban hivatali ideje alatt az Egyesült Államok költségvetési hiánya rekordmagasságba emelkedett: a szövetségi adósság GDP-arányosan majdnem megduplázódott. Reagan egyszerre csökkentette az adóbevételeket és növelte a katonai kiadásokat; nominálisan pedig az államadósság háromszorosára nőtt. Ez tulajdonképpen keynesiánus deficitfinanszírozás volt – de nem beruházásokra vagy termelékenység-növelésre fókuszált –, hanem fogyasztásösztönzésre hitelből. Ezzel párhuzamosan pénzügyi deregulációk és hitelbővülés robbantotta ki a magánadósságot.
Margaret Thatcher gazdasági fellendülése részben a Északi-tengeri olajkitermelésnek volt köszönhető – amely ekkoriban az ország nemzeti jövedelmének körülbelül 3%-át tette ki –, valamint Nagy-Britannia pénzügyi szektorának gyors fejlődésének. Az olajbevétel hosszú távon azonban inkább teherként jelentkezett az ország termelőgazdaságára nézve. Ha Nagy-Britannia inkább konzervatív módon befektette volna ezt az olajvagyont biztonságos eszközökbe – mint például Norvégia –, akkor 2008-ra ennek értéke körülbelül 450 milliárd font lett volna.
Thatcher deregulációi spekulatív tőkebeáramlást és ingatlanpiaci buborékokat idéztek elő, amelyek ugyan felfújták a GDP-t, de kevés valódi hozzáadott értéket teremtettek – inkább ellehetetlenítették a lakásvásárlást sokak számára. Bár Hanania szerint ezekkel a neoliberális intézkedésekkel sikerült csökkenteniük a munkanélküliséget, valójában Thatcher idején nőtt: 1979-ben még 5,2% volt ez az arány, de 1986-ban már elérte a 14,8%-ot.
A neoliberális növekedés fenntarthatatlansága
Hanania által idézett növekedési adatok nemcsak rövid távúak voltak, hanem fenntarthatatlan forrásokra épültek: hitelfelvételre, természeti erőforrásokra (olajbevétel), állami vagyon eladására és kormányzati kiadásokra. Ezek együttese hosszú távon nem tartható fenn – ráadásul ezeknek az intézkedéseknek jelentős szerepe volt abban is, hogy kialakulhatott az 2008-as globális pénzügyi válság.
Kína és más feltörekvő országok esete
Hanania továbbá azt állítja, hogy „a piacorientált reformokat követően mindkét ország (Kína és India) drámai javulást tapasztalt növekedésben és szegénységcsökkentésben”, kiemelve Kína szerepét abban is, hogy majdnem 75%-kal csökkent globálisan a szélsőséges szegénység négy évtized alatt.
Ez azonban félrevezető érvelés: Kína ebben az időszakban kifejezetten elutasította a neoliberális modellt. Bár igaz, hogy piaci liberalizáció segítette fejlődésüket – amit egyébként minden keynesiánus közgazdász támogatott volna –, Kína inkább egy központilag irányított állami kapitalizmust (gazdasági korporativizmust) alkalmazott. Az állam szigorúan kontrollálta a pénzügyeket és bankokat működtetett; sok földterület állami tulajdonban maradt; stratégiai iparágakat támogattak állami szubvenciókkal; agresszív vámpolitikát folytattak; valamint mesterségesen alacsonyan tartották valutájuk árfolyamát.
A kelet-ázsiai „gazdasági csodák” valós háttere
Hanania említi Hongkongot, Szingapúrt, Dél-Koreát és Tajvant mint tisztább neoliberális példákat. Ez azonban gazdaságtörténeti tudatlanságra vall:
- Hongkong különleges esetként egy kisváros-államként működik.
- Szingapúr
- Dél-Korea
- Tajvan hasonlóan fejlesztési nacionalista modellt követett.
Ezek az országok mind védelem alatt fejlesztették iparukat („csecsemőipar-védelem”), majd csak akkor nyitották meg piacukat igazságos versenyre készülve.
A posztkommunista Kelet-Európa tapasztalatai
Hanania szerint Kelet-Európa posztkommunista átmenete bizonyítja: a neoliberális „sokkterápia” hosszú távon sikeres volt. Valójában azonban ez hatalmas rövid távú összeomlással járt:
- Oroszország: GDP kb. 45%-os zuhanása 1989–1996 között; ipari termelés több mint felére esett vissza; reáljövedelem kb. 40%-kal csökkent; infláció 1992-ben meghaladta a 2000%-ot; férfi várható élettartam drasztikusan csökkent (65-ről 57 évre).
- Ukrajna: GDP több mint 60%-os visszaesése; lakosság fele szegénységi küszöb alatt élt évtized végére.
- Lengyelország: bár Hanania sikertörténetként említi Lengyelországot, ott is hamar feladták kezdeti radikális neoliberális lépéseiket: újra bevezettek támogatásokat kulcsfontosságú ágazatoknak és részben megtartották nagy állami vállalatokat.
Ezek az országok később visszatértek korporativista gazdasági struktúrákhoz vagy EU-s beruházásokból profitáltak; Oroszország esetében pedig nyersanyagexport vezette helyreállás történt – nem pedig pénzügyi dereguláció vagy neoliberális politika eredményeként.
A neoliberális válságok sorozata
Hanania azt is állítja: „A nagy recesszió (2008) kivételes esemény volt” és „azóta csak egy komolyabb válság volt: a COVID-19 miatti visszaesés”. Ez azonban figyelmen kívül hagyja számos jelentős neoliberális válságot:
- 1980-as évek amerikai megtakarítási- és hitelválsága (Savings and Loan Crisis): több mint ezer intézmény bukása $160 milliárdba került az adófizetőknek.
- 1990-es japán ingatlanpiaci buborék: pénzügyi dereguláció után összeomlás következett bankválsággal és recesszióval.
- 1997–98 kelet-ázsiai pénzügyi válság: liberalizált tőkepiaci szabályozás miatt spekulatív buborékok robbantak fel Thaiföldön, Indonéziában és Dél-Koreában.
- Dot-com buborék (1999–2000):
- 2008-as globális pénzügyi válság: ingatlanpiaci buborék kipukkanása subprime jelzálog-hitelek miatt; legnagyobb recesszió nagy világválság óta.
- Euróövezeti szuverén adósságválság (2009–2015): hibás monetáris politika miatt Görögországot és Írországot sújtó megszorító intézkedések súlyos recessziót okoztak.
Ezeket követően gyakran akadályozta maga a neoliberális dogma hatékony válságkezelést: megszorításokra kényszerítették kormányokat inflációcélozásra hivatkozva vagy piaci önkorrekcióba vetett hitből kifolyólag. Az európai bankválság például magánbanki problémából szuverén adósságválsággá alakult át – ami máig fékezi növekedést.
Záró gondolatok – ideológia kontra történelmi valóság
A közgazdasági intellektuális vita gyakran szenved attól, hogy túlzottan ideológiai keretek között zajlik anélkül, hogy őszintén szembenézne történelmi tényekkel. Hanania lelkes híve ugyan a neoliberalizmusnak, de nyilvánvalóan nincs tisztában annak valós történelmi teljesítményével.
A cikkben bemutatott mítoszok között szerepelnek:
- A Thatcher-Reagan korszak kapitalizmusának megmentése kizárólag fegyelmezett egyéni szabadsággal;
- Kína felemelkedése kizárólag kapitalista piacgazdasági áttörés;
- A kelet-ázsiai gazdasági csodák laissez-faire eredményei;
- A poszt-szovjet sokkterápia szükséges áldozata;
- A neoliberális korszak stabilitást hozott pénzügyi fegyelemmel;
- Mindezek ellenére középosztályi életszínvonal stagnálása és súlyos pénzügyi válságok sorozata következett be.
A tanulság:
„Az ideológia rossz tanácsadó lehet. A leghosszabb életű rendszerek azok, amelyek képesek ötvözni a piac kreativitását pragmatikus korlátokkal annak érdekében, hogy megőrizzék családok, iparágak vagy nemzetek stabilitását.”
Bár Hanania talán egy olyan világot szeretne elképzelni, ahol túllépünk nemzetállamokon és teljesen piacvezérelt rendszereken alapulunk,
a XX. század gazdasági története azt mutatja: ami igazán működik,
az nem más mint nemzetek által irányított piacgazdasági modellek alkalmazása.