Helen Garner, az 82 éves ausztrál író, aki hosszú évtizedeken át küszködött azzal, hogy nem kapott nemzetközi elismerést, végre megkapta azt a figyelmet, amelyet megérdemel. A londoni Baillie Gifford díj non-fiction kategóriájának győzteseként ünnepelték, méghozzá az How to End a Story című, 800 oldalas naplógyűjteményéért, amelyben őszintén és kendőzetlenül tárja fel életének két évtizedét (1978–1998).
A váratlan győzelem és a díjátadó pillanatai
Amikor kedden este Londonban bejelentették a díj nyertesét, Helen Garner Melbourne-ben volt, több mint 16 000 kilométerre távol a helyszíntől. Otthonában nézte élő közvetítésen az eseményt, amely számára már szerdai reggel volt. Amikor elhangzott a „a győztes…” kifejezés, a közvetítés lefagyott. „Úristen!” – kiáltottak körülötte, tanácstalanul rohangáltak ide-oda. A helyzet olyan volt, mintha egy vígjáték jelenete játszódna le.
Azonnal özönleni kezdtek a gratulációk, így tudta meg biztosan, hogy ő nyerte el az 50 000 font (100 000 ausztrál dollár) összdíjazású elismerést. Még órákkal később is csak kapkodta a levegőt: „Teljesen meg vagyok döbbenve” – mondta lila sállal körbetekert vállal és nyakában lógó szemüveggel ülve dolgozószobájában. „Nem hittem volna, hogy esélyem van.” A köszönőbeszédére pedig alig emlékezett: „Azt hiszem, sokkhatás alatt voltam.”
Az újra felfedezett karrier csúcsa
Garner pályafutása most érte el egyik legmagasabb pontját. Évtizedeken át figyelmen kívül hagyták külföldön, ám mára „Ausztrália Joan Didionja” divatos lett. Carrie Bradshaw például legutóbb egy epizódban egy keménykötésű példányt cipelt Garner első regényéből, a Monkey Grip-ből, mintha egy kötelező divatkiegészítő lenne. Dua Lipa pedig – akit Garner „teljesen kedvesnek” nevez – választotta könyvklubjába Garner bírósági tárgyalásról szóló művét, This House of Grief-et.
„Ez mind fantasztikus érzés” – mondja nevetve Garner. „Az utcai hitelességem az egekbe szökött!”
A kezdeti kritikák és az önéletrajzi ihletésű művek
Amikor 1977-ben megjelent a Monkey Grip, az ausztrál kritikusok elutasítóak voltak, sőt felháborodtak az egyértelműen önéletrajzi ihletés miatt. Egy kritikus így fogalmazott: „Helen Garner inkább a magánnaplóját publikálta, mintsem regényt írt.” Ez a vád nehezen tagadható volt, hiszen hónapokat töltött naplóinak felhasználásával annak történetén dolgozva – egy elvált anya és egy heroinfüggő szerelmi viszonyán Melbourne-ben.
„Bár igaz volt, makacsul védekeztem ez ellen az állítás ellen” – meséli Garner. „Ez abból indult ki, hogy a naplóírás hanyag dolog lenne; csak nőies panaszkodás folyamatos áradása. Mélyen felháborított ez a feltételezés, hogy a naplók értéktelenek lennének.” Ma már büszkén mondja: „A Monkey Grip valójában a naplóimon alapult.”
How to End a Story: Három kötet egyben
A most díjazott mű valójában három kötetből áll össze. Az első (1978–1987) időszaka közvetlenül azután kezdődik, hogy megjelent a Monkey Grip, és bemutatja második házasságának összeomlását francia férjével, Jean-Jacques Portail-lal. A második rész (1987–1995) egy viszony kezdetét írja le az akkor még házas ausztrál íróval, Murray Bail-lal. A harmadik (1995–1998) pedig ennek a házasságnak a végét követi nyomon – ez volt Garner harmadik és egyben utolsó házassága. Azóta boldogan él elváltként.
A naplókban rejlő őszinteség és emberi arcok
A naplókban szereplő Helen Garner távol áll attól az impozáns irodalmi nagyasszonytól, akit ma ismerünk. Ideges és könnyen sírós volt akkoriban; vágyott az elismerésre és rendkívül önkritikus. Egy bejegyzésében így ír: „Sose leszek nagy író. A legjobb, amit tehetek: apró könyveket írni, amelyek annyira burkoltak és mélyek, hogy megragadnak az emberek torkában.”
Ugyanakkor társaságban is nagyszerű volt: éleslátó és okos; képes volt megtalálni a szépséget még a legapróbb pillanatokban is. Így ír például egy tavaszi éjszakáról: „Fekete égbolt csillagokkal pettyezve, hűvös levegő vastagon illatozik fűvel és növényekkel.” És humorral is bír: „Egy hippik házában vacsorázva két idegen tárgyat találtam quiche szeletemben: egy használt gyufát és egy szeméremszőrt. Elrejtettem őket egy salátalevél alá és folytattuk beszélgetést.”
Még legfurcsább impulzusait is szavakba önti; például amikor meglátott egy pávat „brazil drag queenként fésülködni”, erős késztetést érzett arra, hogy odarohanjon és belerúgjon.
A düh őszinte megjelenítése női szemmel
A legtöbb kritikus kiemelte Garner oldalain megjelenő düh intenzitását – férjekkel szemben, rossz barátokkal vagy akár idegenekkel szemben is. „A düh gyakran szégyenletes nőknél” – mondja Garner interjúnk során. „Nem lep meg soha olvasni nő által elkövetett emberölést sem” – teszi hozzá –, utalva arra az írónőre, aki számos ausztrál bírósági tárgyalást követett nyomon és hamarosan könyvet jelentet meg egy gombamérgezéses gyilkossági ügyről.
„Észrevettem és megértettem mennyi mindent kell elviselnünk ahhoz, hogy békében élhessünk. Néha egyszerűen elszakadnak nőkben az idegek. Szerintem nem tennék ezt meg, ha nem kellene folyamatosan elfojtaniuk haragjukat és úgy tenniük mintha semmi sem történne.”
A naplóírás komoly intellektuális gyakorlat
Garner számára a naplóírás nem csupán érzelmi kitárulkozás; intellektuálisan és pszichológiailag komoly tevékenység is egyben. Vizsgálja saját viselkedését és gondolatait, miközben teszteli megfigyelőképessége határait is.
Ezek technikailag is komoly alkotások: napi rendszerességű gyakorlásnak tekinti őket minden más könyvéhez képest.
Küzdelem a szexizmussal és az irodalmi elfogadással
Sokáig regényeit túl otthoniasnak tartották ahhoz, hogy jelentősnek tekintsék; míg nonfiction művei túl személyesek voltak ahhoz, hogy objektívnek lássák őket. Szerinte ennek nagy része szexizmusból fakadt:
„A hetvenes években női írókat mindig kritizáltak azért mert túl szűk látókörűek vagy túl személyesek voltak. De ezt sosem mondták ki nyíltan – csak azt hallottuk: ’kis vászon’. Mindenkinek négy generációs családtörténetet kellett volna írnia.”
„Ma már senki sem beszél így – vagy ha igen, nincs hatalma hozzá.”
Naplók publikálása: kezdeti kételyektől elfogadásig
Miközben hazájában már nemzeti kincsnek számított az író (kiadója még bevásárlólistáját is közzétette online rajongói kérésére), naplóinak publikálása először elképzelhetetlennek tűnt számára.
Tulajdonképpen korábbi naplóit már megsemmisítette is: az ’80-as években Fitzroy North-i kertjében elégetett egy halom papírt.
„Úgy gondoltam ezek igazán silányak és unalmasak.”
Később azonban visszatért későbbi naplóihoz és rájött: érdekesek és gondosan íródtak. Szabályokat állított fel magának:
- Kihagyja az unalmas részeket vagy napi maradványokat.
- Naplóbejegyzéseket nem ír át.
- Figyelmezteti barátait és családtagjait ha szerepelnek bennük.
- Névcsereket alkalmaz.
- Aki szeretné megnézni saját bejegyzéseit, azt megteheti.
- Néhány személyt nem konzultált vele – mert úgy gondolta nekik ez jár.
Sokan visszaírtak neki bizalommal: „Ez csodálatos pillanat volt számomra.”
A szabadság érzése az írásban
Garner jobban szereti naplóit bármely más művénél:
“Szabadnak érzem magam amikor írok bennük. Nem másoknak írok örömet szerezni vagy határidőt betartani; olyan dolgokat mondhatok ki bennük amiket máshol nem.”
Bár hozzáteszi: mióta ismertté vált naplóinak publikálása miatt vannak dolgok amiket már nem ír bele – bizonyára vannak olyanok akik emiatt rettegnek tőle.
Még ma is írja naplóját – változó témákkal
Még mindig vezet naplót; reggelente vagy este ágyban ülve tölt időt tollával papíron jegyzetelve gondolatait.
Témái változtak: unokái immár nagykorúak lettek és egész életükben mellette éltek szomszédként; sok mulatságos cameo jelenik meg írásaiban róluk.
“Vége van annak az időszakomnak amikor aktív nagymama voltam” – mondja bánatosan –, “ezért most másképp élek és másképp írom naplómat.”
Kognitív változások jelei időskorban
Megfigyelte magán az öregedés jeleit is:
- Egyre többször felejt dolgokat.
- Emlékezete lassul; néha nehezebben találja meg a megfelelő szavakat.
- Különösen bosszantónak tartja helyesírási hibáit – korábban megszállottan ügyelt erre.
- Gyakran visszalapoz hogy kiderítse mit is akart írni pontosan.
Mindezek ellenére továbbra is Helen Garner marad; még saját öregedését is aprólékosan elemzi:
“Nagyon érdekesnek találom ezt az időszakot… Most már tényleg öreg vagyok.”
Születésnapján betölti a 83-at és nem tudja meddig írhat még könyveket vagy naplót:
“Nem tudom elképzelni hogy unalmas lenne számomra az élet… A világ körülöttem annyira érdekes! Mindig van miről írni.”
Záró gondolatok
Helen Garner története inspiráló példa arra, hogyan lehet kitartással és őszinteséggel újraírni saját irodalmi pályafutását úgy, hogy közben megtartjuk személyes hangunkat és hitelességünket. Naplóinak publikálása nemcsak szakmai sikert hozott számára, hanem lehetőséget adott arra is, hogy mélyebb betekintést engedjen olvasóinak saját életének hullámvölgyeibe és örömeibe.
Ezzel együtt pedig újraértelmezte azt is, mit jelent nőként dühösnek lenni vagy személyes történetet mesélni irodalomként – mindezt úgy, hogy közben megtartotta szabadságát és integritását.
Helen Garner továbbra is aktív alkotóként él közöttünk – naplói pedig örök tanúi lesznek annak az emberi tapasztalatnak melyet oly hitelesen képes közvetíteni.