Írta: Larisa R. G. DeSantis
Bevezetés: A lajhár, ahogy még sosem láttuk
Képzeljen el egy lajhárot! Valószínűleg egy közepes méretű, fákon élő, lassú mozgású állat jut eszébe, amely békésen lóg egy ágon. A mai lajhárok – melyek gyakran megjelennek gyermekek hátizsákjain, írószerein és uzsonnás dobozain – valóban lassú, visszahúzódó lények, akik Közép- és Dél-Amerika esőerdeiben élnek. Azonban ezek az apró teremtmények messze állnak őseiktől, a gigantikus pleisztocén kori földi lajhároktól, amelyek akár 35 millió évvel ezelőtt is jelen voltak az amerikai kontinensen.
A hatalmas földi lajhárok: az eltűnt óriások
Ezek a gigantikus földi lajhárok több ezer kilogrammot nyomhattak és magasabbak voltak egy egyszintes épületnél. Szerepük kulcsfontosságú volt az amerikai ökoszisztémák alakításában, ám kihalásukkal ezek a funkciók is eltűntek a pleisztocén végén. Új kutatásunkban, amelyet a Biology Letters folyóiratban publikáltunk, két faj étrendjét rekonstruáltuk, amelyek egyidejűleg éltek Dél-Kaliforniában. A La Brea Tar Pits-ből előkerült maradványokat elemeztük: a Shasta földi lajhárot (Nothrotheriops shastensis) és Harlan földi lajhárot (Paramylodon harlani).
A fogak titkai: hogyan derítjük ki az ősi étrendet?
Az ősi állatok étrendjének tanulmányozása gyakran olyan, mintha kirakós játékot raknánk össze hiányos darabokból. Az egyik forradalmi módszer a stabil izotóp analízis, amely során a fogzománcban található könnyű és nehéz szénizotópok arányát mérjük. Ez alapján megállapítható, hogy az állat milyen típusú növényeket fogyasztott – például füvet vagy fák leveleit.
Azonban a gigantikus földi lajhárok fogai nem rendelkeznek zománccal, amely egy kemény, szervetlen réteg a legtöbb állat fogánál. Ehelyett főként dentinből állnak, amely porózusabb és szerves anyagokban gazdagabb, így könnyebben változik meg kémiailag a fosszilizáció során. Emiatt a stabil izotóp analízis kevésbé megbízható náluk.
Fogmikroszkopikus kopásmintázatok elemzése
Egy másik módszer a fogak mikroszkopikus kopásmintázatának vizsgálata (dental microwear texture analysis), amely megmutatja, hogy az állat inkább keményebb vagy puhább táplálékot fogyasztott-e. Ez azonban szintén kihívást jelent a dentin puhasága miatt.
Kutatásunk előtt modern xenarthrákon (a lajhárokhoz, páncélosokhoz és hangyászokhoz tartozó állatok csoportján) teszteltük ezt a módszert. Megállapítottuk, hogy a dentin mikroszkopikus kopása jól tükrözi az étrendi különbségeket – például levélfogyasztó lajhárok és rovarevő páncélosok között –, így bizalommal alkalmaztuk ezt az ősi földi lajhárok fosszíliáin is.
Két faj különböző étrendi stratégiái
Korábbi kutatások alapján úgy vélték, hogy ezek az óriási földi lajhárok vagy fűevők (legelők), vagy levélfogyasztók (böngészők) voltak foguk mérete és alakja alapján. Ám közvetlen bizonyítékok – mint például stabil izotópok vagy fogkopás elemzés – gyakran hiányoztak.
Elemzéseink szerint azonban jelentős különbségek mutatkoznak a két faj között:
- Harlan földi lajhár: Ez a nagyobb faj mélyebb gödrös kopásmintázatokat mutatott fogain. Ez arra utal, hogy keményebb, mechanikailag nehezebben rágható táplálékot fogyasztott – például gumókat, magvakat, gombákat és gyümölcsmagokat. Csontvázának felépítése is arra utal, hogy erős ásási képességekkel rendelkezett, így táplálékát felszíni és felszín alatti forrásokból is szerezhette.
- Shasta földi lajhár: Fogainak kopásmintázata inkább hasonlított levél- és fás növényeket fogyasztó növényevőkére. Ez összhangban van korábbi vizsgálatokkal is, amelyek fosszilizált ürülékéből kiderült, hogy elsősorban sivatagi növényeket – például jukkát, agávét és sótövist – fogyasztott.
Ökológiai niche-ek elkülönülése és kiegészítő szerepek
A két faj mikroszkopikus fogkopását összevetettük más dél-kaliforniai kérődzőkkel – például tevék, lovak és bölények –, amelyek ugyanabban az időszakban éltek. Megerősítettük, hogy egyik lajhárfaj sem táplálkozott teljesen ugyanúgy vagy ugyanazon növényeken mint más növényevők. Így nem versengtek közvetlenül ugyanazért az erőforrásért.
Ehelyett mindkét faj elkülönített ökológiai niche-t töltött be és kiegészítő szerepet játszott az élőhelyen belül.
Kihalásuk következményei: ökológiai veszteség Dél-Kaliforniában
Harlan földi lajhár megafaunális ökoszisztéma-mérnök volt: ásott a talajba és felszedte az ott található táplálékot, ezzel befolyásolva a talajszerkezetet és tápanyag-ciklust. Emellett magvakat és gombaspórákat is terjesztett nagy területeken.
Egyes anekdotikus bizonyítékok szerint olyan ma már ritka gyümölcsök – mint az Osage narancs (egy bumpy felületű labda nagyságú gyümölcs) – elterjedéséért ezek az ősi óriások felelősek lehettek. Kihalásukkal ezeknek a növényeknek megszűnt természetes magterjesztőjük is.
A nagytestű megafauna kihalása súlyos ökológiai változásokat indított el, amelyek máig érezhetők élőhelyeink ellenállóképességében. Kutatásunk összhangban van más eredményekkel is: ma is létfontosságú megvédeni nagytestű növényevőinket és megérteni azok ökológiai szerepeit annak érdekében, hogy fenntarthatóan működő ökoszisztémákat őrizzünk meg.
Zárszó: Az elveszett óriások öröksége
A hatalmas földi lajhárok fogainak vizsgálata nemcsak étrendjükre adott választ, hanem rávilágított kihalásuk hosszú távú környezeti következményeire is. Bár mai lajhárok bájos teremtményekként ismertté váltak, csak halvány árnyékai annak az óriási környezeti hatásnak, amelyet őseik gyakoroltak egykoron – olyan hatást, amelyet még csak most kezdünk igazán megérteni.