Bevallom, egyetemistaként nem igazán néztem tévét. Nem azért, mert valami felsőbbrendűségi érzésem lett volna – azt inkább a zene iránt tartottam fenn –, hanem mert az ’80-as évek végén, amikor még nem voltak DVR-ek vagy streaming szolgáltatások, a tévézés egy szigorúan behatárolt időszak volt: este 8 és 11 között kellett leülnöd a képernyő elé. És őszintén szólva, az én estéim akkoriban nem erről szóltak.
Az áttörés: amikor mindenki nézni kezdte a Simpson családot
Aztán egyszer csak megváltozott minden. Nemcsak én kezdtem el tévét nézni, hanem szinte mindenki, akit ismertem. És nem akármit: a „The Simpsons” című animációs sitcomot, ami 1989-ben debütált az amerikai főműsoridőben. Ez az időszak különösen érdekes volt, mert míg a baby boomerek már gyerekkoruk óta tévéztek, addig a X generáció – amelyhez én is tartozom – tulajdonképpen a boomerek tévéjével nőtt fel. Gondolj csak bele: újranéztük a „The Brady Bunch” (1969-1974) epizódjait vagy nosztalgiáztunk „The Wonder Years” (1988-1993) sorozaton keresztül.
De a Simpson család valami egészen más volt. Bár Matt Groening, az alkotója maga is baby boomer alternatív képregényrajzoló volt, mégis úgy éreztük, hogy ez a sorozat rólunk szól – rólunk, X generációsokról.
Miért lettünk ennyire rajongók?
A Simpson család nem csak egy egyszerű rajzfilmsorozat volt. Ez egy olyan műfaj volt, ami egyszerre volt pimasz és okos, egy kicsit csibész és egy kicsit agyafúrt – pont olyanok voltunk mi is. A sorozat bemutatta a bumbling baby boomer szülők gyerekeit, akik nem tökéletesek, de szerethetőek és nagyon is emberiek.
Ami igazán megfogott minket, az az volt, hogy ez a rajzfilm egy diszfunkcionális elővárosi világot mutatott be, ahol az élet nagy része egy TV-készülékből árad. Gondolj csak bele: Bart Simpson kedvenc tévés figurája Krusty bohóc; ott van Kent Brockman, a helyi felfuvalkodott hírolvasó; és persze rengeteg finom utalás arra, hogyan próbálta meg a „The Cosby Show” (1984-1992) sugarcoatlni az amerikai családi életet.
Érdekes módon Bill Cosby 1991-ben nyilatkozott úgy, hogy Bart Simpson rossz példakép – de az idő nekünk adott igazat ebben a vitában. Bart ugyanis sokkal inkább lett egyfajta lázadó hősünk.
A X generáció és a Simpson család kapcsolata
Sokan azt mondják, hogy a X generáció talán az egyik legérdekesebb generáció. Nemcsak azért, mert átélte az analóg és digitális korszak közötti hatalmas váltást, hanem mert olyan kulturális jelenségek formálták őket, mint ez az animációs sorozat.
„The Simpsons” nem csupán szórakoztatott minket; egyfajta tükörként szolgált arra az időszakra és társadalmi közegre nézve, amelyben felnőttünk. A sorozatban megjelent apátlan apák, anyátlan anyák és mindenféle furcsa karakterek mind-mind hozzájárultak ahhoz az érzéshez, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel a problémákkal.
Az animáció mint művészeti forma
Érdemes megemlíteni azt is, hogy „The Simpsons” milyen mérföldkő volt az animációs sitcomok történetében. Ez volt talán az első olyan sorozat, amely komolyan vette magát és közben képes volt kritikusan reflektálni saját médiumára is.
A David Silverman által készített illusztrációk és animációk pedig olyan vizuális élményt nyújtottak, ami máig meghatározó maradt. Nem véletlenül választották őt többször is magazinborítókhoz – például Chris Ware-rel együtt –, hiszen ezek az alkotások egyszerre nosztalgikusak és frissítőek.
Összegzés: Miért fontos ma is „The Simpsons”?
Ha visszanézek erre az időszakra – amikor még nem lehetett bármikor megnézni bármit –, akkor látom igazán mennyire különleges volt ez a sorozat. A Simpson család nemcsak szórakoztatott minket; segített abban is, hogy jobban megértsük önmagunkat és azt a világot, amiben élünk.
Szerintem ezért is maradt fenn ilyen hosszú ideje kultikus státuszban ez az animációs sitcom. Mert túlmutat önmagán: egy generáció hangja lett. És ha belegondolsz abba is, hogy ma már mennyi minden változott – streaming platformok tömkelege áll rendelkezésünkre –, akkor még inkább értékelni tudjuk azt az egyszerűséget és őszinteséget, amit „The Simpsons” hozott nekünk annak idején.
