Gondolkodtál már azon, hogy miért vagyunk egyszerre képesek a legnagyobb önzőségre és a legmélyebb együttérzésre? Ez a kettősség nem véletlen, hanem az evolúció egyik legizgalmasabb eredménye. Az emberiség túlélte az évszázadokat nem csak azzal, hogy versenyzett egymással, hanem azzal is, hogy törődött egymással. És mégis, a mai társadalmi-gazdasági rendszerek – különösen a neoliberalizmus – mintha csak az önző oldalunkat ismernék el valóságként, miközben elfelejtik, hogy az együttműködés legalább annyira része a természetünknek.
Az evolúciós pszichológia megvilágítja az emberi viselkedés kettősségét
Paul Deutchman, a Pennsylvaniai Egyetem kutatója mélyen beleásta magát az evolúciós pszichológia és az emberi viselkedés tanulmányozásába. Az ő munkája alapján világossá válik, hogy az emberi természet alapvetően kétarcú: egyszerre vagyunk önzők és altruisták. Ez nem paradoxon, hanem egy evolúciós megoldás arra, hogyan tudtunk fennmaradni egy olyan világban, ahol a túléléshez elengedhetetlen volt a közös munka.
Miért létezik együttműködés, ha a gének önzők?
A génjeink valóban csak egyetlen célt szolgálnak: hogy továbbörökítsék magukat. Ezért mondják azt, hogy alapvetően önzőek vagyunk genetikai szinten. De akkor mégis miért működik az együttműködés? A válasz kulcsa a nem nulla összegű interakciókban rejlik – olyan helyzetekben, ahol minden résztvevő nyerhet valamit. Ha segítesz másnak, azzal te is profitálsz hosszú távon.
Például gondolj arra, amikor egy családtagodat támogatod – ez közvetlenül segíti a génjeid továbbélését. Vagy vegyük a barátságokat és szövetségeket: ezek hosszú távú kölcsönös előnyökön alapulnak. Az evolúció tehát úgy alakította ki bennünk azt a képességet, hogy felismerjük: ha összefogunk, mindannyian jobban járunk.
A kollektív cselekvés problémája
Egy másik fontos fogalom a kollektív cselekvés problémája: amikor egyéni érdekek ütköznek a közösség érdekeivel. Mindenki jobban járna, ha hozzájárulna valamihez – például egy közös vadászathoz vagy erőforrás-gazdálkodáshoz –, de sokszor kísértésbe esünk, hogy kihasználjuk mások munkáját anélkül, hogy mi magunk tennénk érte.
Ez az örök feszültség alakította ki bennünk azt a morális érzéket, amely megkülönbözteti a jót és rosszat; fejlesztette ki az empátiát és igazságosságérzetet; és hozta létre a társadalmi normákat, amelyek lehetővé teszik a bonyolult együttműködést nagyobb csoportokban is.
A neoliberalizmus félreértelmezi az emberi természetet
Most pedig nézzük meg ezt az egész folyamatot abból a szempontból, ahogy ma élünk: hogyan hat ránk ez az ősi kettősség egy olyan világban, ahol a neoliberalizmus uralja a politikai-gazdasági gondolkodást.
A neoliberalizmus – amely nagyjából az 1970-es években vált meghatározóvá Nyugaton – azt hirdeti, hogy az ember alapvetően önző és racionális lény. Ez alapján mindenki saját érdekeit követve hozza meg döntéseit, és ezáltal végül mindenki jól jár (ez Adam Smith „láthatatlan kéz” elmélete). A piacot szabályozatlanul hagyva állítólag maximalizálható a jólét.
Ez persze működik bizonyos szinten: innovációt generál, csökkenti a fogyasztói árakat és globálisan integrálja gazdaságokat – ami csökkentheti akár a fegyveres konfliktusok esélyét is (ezt hívják kapitalista békének). De itt jön be a csavar: ez az elképzelés túlságosan leegyszerűsíti az emberi természetet.
Neoliberalizmus = túlzott önzés? Nem egészen.
A racionalitásra építő elméletek (például a racionális választás elmélete) gyakran nem találkoznak azzal, ahogy mi valójában viselkedünk. Nem vagyunk hideg számítógépek; érzelmek vezérelnek minket; nehezen halasztjuk el a jutalmat; gyakran torzítjuk ítéleteinket kognitív rövidítések miatt.
Egy klasszikus kísérlet erre tökéletes példa: a diktátorjáték. Ebben egy játékos kap tíz dollárt és eldöntheti, mennyit ad át egy másik játékosnak – aki nem tehet semmit ellene. Ha tényleg csak önző lenne mindenki, akkor senkinek sem adna semmit. Ehhez képest átlagosan több mint negyedét odaadjuk másoknak! Ez pedig azt mutatja: bennünk van egy erős igény arra, hogy igazságosak legyünk és törődjünk másokkal.
A neoliberalizmus társadalmi következményei
Mindez azt jelenti, hogy miközben a neoliberalizmus kihasználja önző oldalunkat (ami valóban hajtóerő lehet), figyelmen kívül hagyja együttműködési hajlamainkat. Ennek eredményeként nőnek az egyenlőtlenségek, erősödik az elszigeteltség érzése és polarizáció alakul ki – mindez pedig gyengíti demokráciánkat.
A neoliberalizmus ráadásul nem csak leírja az emberek viselkedését; normatív keretet is ad arra vonatkozóan, hogyan kellene viselkednünk. Ez pedig sokszor azt jelenti, hogy elfogadjuk vagy akár támogatjuk is azt az elképzelést, miszerint igazságos dolog nagy vagyont felhalmozni mások rovására.
Nem lehet fenntartani egy demokratikus társadalmat úgy, hogy közben jutalmazzuk a vagyonkoncentrációt és büntetjük a közösségi hozzájárulást.
Hogyan lehetne jobb irányba terelni társadalmunkat?
Szerintem két fontos lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy politikai-gazdasági rendszerünk jobban tükrözze valódi emberi természetünket:
- Munkavállalók érdekeltté tétele: Fontos lenne olyan intézményeket támogatni (például munkavállalói tulajdonú szövetkezeteket vagy közösségi vállalkozásokat), ahol tényleg van beleszólásuk abba, amit létrehoznak. Így ötvözhető lenne az önérdek és az együttműködés motivációja.
- Igazságosságra épülő intézmények: Mivel mélyen vágyunk igazságosságra és kölcsönösségre, ezt vissza kellene tükröznie kormányzásunknak is. Ez magában foglalhatja például progresszív adóztatást vagy erős szociális hálót – olyan rendszereket, amelyek csökkentik az óriási vagyoni különbségeket és erősítik a társadalmi bizalmat.
A skandináv országok példája jól mutatja ezt: ott sikerült megtalálniuk azt az egyensúlyt önérdek és közjó között, ami stabilabb demokráciát eredményezett. Persze nem minden ország tudja ezt könnyen lemásolni – de tanulhatunk tőlük.
Záró gondolatok
Evolúciós múltunk megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy olyan gazdasági és politikai rendszereket építsünk fel, amelyek nem harcolnak ellenünk belsőleg kialakult motivációinkkal. Nem arról van szó, hogy el kell vetnünk az önérdeket – épp ellenkezőleg! A kapitalizmus egyik nagy erénye pont abban rejlik, hogy ezt használja fel innovációra és fejlődésre.
Ugyanakkor szükség van korlátokra is: olyan szabályokra és intézményekre, amelyek megakadályozzák az önzés túlkapásait és biztosítják mindannyiunk számára méltányos esélyeket. Csak így tudjuk megőrizni társadalmunk egészségét és demokráciánk erejét ebben a gyorsan változó világban.
Forrás: https://iai.tv/articles/the-selfish-myth-driving-modern-economics-auid-3441?_auid=2020
