1998-ban még csak egy fiatal forgatókönyvíró voltam, aki egy apró hollywoodi lakásban próbált szerencsét. Az ablakom előtt egy piros neonfényű italbolt villogott, ami valahogy olyan film noir hangulatot adott az estéimnek. Én pedig nem Bukowskit játszottam olcsó borral és munkásosztálybeli versekkel, hanem inkább füveztem és kínai kaját rendeltem, miközben egy forgatókönyvet írtam két srác kalandjairól, akik pont ugyanezt csinálták.
Az őrült ötlet születése: Marx testvérek Cheech és Chong filteren át
A koncepció egyszerre volt bohókás és őrült: a Marx testvérek humora találkozott Cheech és Chong laza stílusával, mindez pedig egyetlen hosszú, őrült éjszaka filmjébe csomagolva. A forgatókönyv tele volt olyan jelenetekkel, amiken a 25 éves énem hangosan nevetett: kamu rapvideók, kábult kutyák és nagy mellű idegenek. Ez az abszurd alapötlet végül valódi forgatókönyvvé érett, amit elküldtem a tévés ügynökömnek.
Nem sokkal később, miután íróként dolgoztam a South Park első évadában, megkaptam az állást a That ’70s Show írói csapatában. Egy pénteki napon elküldtem a szkriptet az ügynökségnek, hétfőn pedig felhívott valaki az ügynökségtől – bemutatkozott mint az új játékfilmes ügynököm –, és azt mondta: imádja a forgatókönyvet, biztos benne, hogy el fogjuk adni. Valamiért elhittem neki.
Hollywood aranykora: tinivígjátékok és könnyed nevetések
Abban a kis lakásban még csak egy vicces, tinédzsereknek szóló film ötlete volt ez az egész. De szerencsémre a XX. század vége pont jó időszak volt arra, hogy ilyen filmet írjak. A producerek és stúdiók éhesek voltak olcsó, széles közönségnek szóló vígjátékokra, amik könnyen termeltek bevételt a mozikban – főleg a tinédzserek körében, akik már voltak annyira önállóak, hogy pénzt költsenek szórakozásra.
A ’90-es évek vége és a kétezres évek eleje igazi vígjáték-boom volt: olyan filmek taroltak a kasszáknál mint a Meet the Parents vagy a Scary Movie. Adam Sandler és Jim Carrey neve garancia volt arra, hogy egy vígjáték sikeres lesz. Az íróknak rengeteg lehetőségük volt magas koncepciójú komédiákat dobni a piacra – tele emlékezetes poénokkal és fizikai humorral (ki ne emlékezne például a spermás hajzselére?). Ezek nemcsak moziban hoztak pénzt, de később DVD-n és VOD-on is jól futottak.
Emlékszem, milyen motiváló volt akkoriban fiatal forgatókönyvíróként akár dugóban ülni Los Angelesben csak azért, hogy időben odaérjek egy találkozóra – még ha ez azt is jelentette, hogy majdnem kaptam egy büntetést az 405-ös autópálya vállán. Ez az elszántság ma már ritka.
A Dude, Where’s My Car? születése és sikere
A Dude, Where’s My Car? pontosan 25 éve jelent meg: 2000. december 15-én robbant be a mozikba. A vártnál jobban teljesített a kasszáknál, címe pedig mémmé vált – ma is hallani embereket egymás között mondani: „Dude!” vagy „Sweet!”, sőt sokan tetoválást is csináltattak ezekkel a szavakkal.
A film két fiatal tehetséges színészt indított el igazán: Ashton Kutcher és Seann William Scott karrierje innen lendült tovább. Már az első hétvégén visszahozta a gyártási költségeket, végül pedig nyereséges lett – nem hatalmas kasszasiker ugyan, de mindenképp sikernek számított.
Persze Hollywoodban semmi sem egyszerű: hosszú út vezetett idáig tele buktatókkal. Amikor eladtam a forgatókönyvet, az első produceri megbeszélésen kaptam egy váratlan kérést: „Szükségünk van egy harmadik srácra.” Így hat hónapon át dolgoztam azon, hogy az eredeti két főszereplő helyett egy ’80-as évekbeli tinivígjáték-hős típusú karakter legyen a középpontban – valaki Anthony Michael Hall stílusában –, akinek segítenek visszaszerezni az exbarátnőjét.
Később visszatértünk az eredeti koncepcióhoz egy másik producerrel együttműködve. Danny Leiner rendező (akit sajnos már elvesztettünk) csatlakozott hozzánk; vele együtt lendületet kapott a projekt. Ahogy közeledtünk a forgatás kezdete felé, megkérdezték tőlem Ashtonnal kapcsolatban: vicces-e? Jó színész? Szerintem teljesen azok voltak! Seann William Scott is csatlakozott hozzánk éppen akkor, amikor Stifler szerepe az American Pie-ban berobbantotta őt is.
Forgatás és kreatív együttműködés
A filmet Ashton rendelkezésre állása miatt egy That ’70s Show-szünet alatt vettük fel – így én is ott lehettem. Nem gyakori dolog Hollywoodban, hogy egy forgatókönyvírót meghívjanak a forgatásra vagy bevonjanak kreatív döntésekbe; de Danny és a producerek szerették volna ezt velem megtenni. Ez fantasztikus élmény volt számomra.
Például Fabio fél napos jelenléte miatt gyorsan át kellett írni egy jelenetet neki és a srácoknak; vagy amikor meg kellett emelniük a tétet az utolsó felvonásban, ezért írtam Andy Dick szerepét és egy furcsa francia fickós jelenetet agresszív struccokkal. Ez az időszak tele volt kreatív energiával és rengeteg nevetéssel.
A producerek tiszteletben tartották az én hangomat is: gyakran kérdeztek tőlem apróságokat – milyen legyen például a „dude” / „sweet” tetoválás kinézete? Milyen autót vezessenek? Mennyire voltam befüvezve amikor írtam azt bizonyos jelenetet?
További lehetőségek és karrierváltás
A film sikere után több lehetőségem nyílt: eladtam több nagyjátékfilm-pitch-et is. Volt például egy Quake-stílusú videojátékos projekt Jack Blackkel Modern Day Warrior címmel; Belize-ben töltöttem egy hónapot olcsó hotelben Producer’s-szerű rapfilm ötlettel; Jamie Foxx is érintett volt egy Ugly as Sh*t című projektben – elképesztő élmény volt látni Jamie-t pitch-megbeszéléseken James Bond magabiztosságával belépni majd Jerry Lewis-ként mindenkit megnevettetni.
Eközben folyamatosan dolgoztam tovább That ’70s Show-nál is – ami nyolc évadon át futott és ma is megy ismétlésekben (igen Gen Z olvasók: kérdezzetek meg egy Gen X-est arról mit jelent ez!).
Hogyan változott meg a vígjáték műfaja?
Az elmúlt negyed évszázad alatt azonban drasztikusan átalakult a komédia műfaja. Nemrég újranéztem Dude-t gyerekeimmel (igen én vagyok az ultimate cringe forrás számukra), és meglepett mennyire kínosnak találtam néhány poént – nem csak azért mert gyerekek előtt néztem.
Sok humor ma már elavultnak vagy sértőnek tűnik: transzneműekkel, kisebbségekkel, nőkkel vagy vallási csoportokkal kapcsolatos viccek ma már nem mennének át úgy mint akkoriban. Akkoriban ezek még elfogadottnak tűntek – de hát akkoriban Matchbox Twenty is menő volt…
A filmes piac átalakulása és személyes fordulópontok
Az utóbbi időben minden műfajban gyengébben teljesítenek mozis produkciók – még azok is mint Marvel vagy Pixar folytatások –, miközben horrorfilmek vették át azt az olcsón előállítható de profitábilis helyet amit korábban vígjátékok töltöttek be.
A COVID utóhatásai és streaming szolgáltatók térnyerése alapjaiban kérdőjelezi meg azt is hogyan fogyasztjuk majd jövőben a tartalmakat. És persze nem csak ipari változások vannak: személyesen én is más úton járok már.
25 éve még fiatal íróként durva poénokat gyártottam tiniknek; aztán jött némi kudarc: semmi sem készült el abból amit utána írtam vagy pitch-eltem. Eljutottam oda hogy kétségbe estem: vajon folytassam-e ezt az utat? És boldog vagyok-e közben? A válaszom határozott nem volt.
Végül megtaláltam mit akarok igazán: visszatértem az iskolapadba pszichológiát tanulni; ma már terapeuta vagyok Los Angelesben – igen én vagyok az aki régen két füves srác autókereséséről írt most pedig arról kérdezlek téged hogy milyen kapcsolatod van anyáddal.
Új utak keresése – Írásból terápiába
Mára önsegítő könyveket írok (például Dude, Where’s My Car-tharsis?), miközben terápiás munkám során segítek klienseimnek feldolgozni életük válságait – legyen szó karrierváltásról vagy párkapcsolati krízisről.
Szerintem mindannyian túl sokszor ragadunk bele abba ahogy régen voltak dolgok; ez pedig megakadályozza hogy elfogadjuk milyen most valójában minden – és milyen lehetne még jobb jövőnk.
Mi vár ránk még?
25 év gyorsan elszaladt – ki tudja mit hoz majd az életünk következő negyede? Lesznek-e még nyereséges mozifilmek? Léteznek-e majd mozik? Fennmarad-e South Park? És vajon értik-e majd akkoriban mit jelent „adásban lenni”?
Ezekre nem tudom most még a választ – de tervezem hogy itt leszek amikor kiderülnek!
Phil Stark forgatókönyvíróból lett terapeuta Los Angelesből
