Ha láttad már a Five Nights at Freddy’s filmeket, biztosan feltűnt neked is, hogy az animatronikus szellemek milyen furcsán, nehézkesen mozognak. Olyan, mintha egy óriási, rozsdás robotcsorda döcögne össze-vissza, és közben azon gondolkodnál: hogyan képesek ezek az óriási szerkezetek ilyen gyorsan mozogni, ha egyszer ennyire esetlenek?
A folytatás, vagyis a Five Nights at Freddy’s 2 sem javít ezen a helyzeten – sőt, talán még jobban ki is hangsúlyozza ezt a bénázást. A film annyira ügyetlenül próbálja utánozni azokat a filmes megoldásokat, amiket még a rosszabb horrorok is ösztönösen értenek – például hogyan kell átkötni jeleneteket vagy helyszíneket –, hogy ez állandóan kizökkenti a nézőt.
Az egyik legfurább jelenet: a tudománytanár sétája
Egy ponton például azt látjuk, hogy egy gonosz tudománytanár (akit Wayne Knight alakít) sétál az iskolai folyosón – miközben épp egy telefonbeszélgetést folytat arról, hogy el kell mennie az irodájába kulcsokat keresni. Ez az egész jelenet annyira értelmetlen és céltalan, hogy csak kapkodtam a fejem: miért kell ezt mutatni? A kulcsok helye, az iroda, vagy az a bizonyos telefonos személy egyáltalán nem számít semmit a történet szempontjából. Csak úgy odabiggyesztették ezt a jelenetet, mintha attól majd „filmesebb” lenne az egész.
Ez engem nagyon emlékeztet arra, amikor valaki próbál okosan kinézni anélkül, hogy tényleg tudná, mit csinál. A film készítői mintha csak kapkodnának valami értelmes után, de közben nem igazán értenék, hogyan kellene összerakni egy működő történetet.
A siker nyomában – de vajon hová vezet ez?
Ami viszont érdekes: ez a bénázás valahol érthető is lehet. Az első rész 2023-ban hatalmas siker lett a fiatalok körében – így aztán a folytatás már azt feltételezi, hogy minden simán ment előzőleg. Az első filmben Mike (Josh Hutcherson), húga Abby (Piper Rubio) és Vanessa rendőrnő (Elizabeth Lail) próbálták megfejteni egy elhagyatott Chuck E Cheese-szerű étterem titkait és annak kísérteties animatronikus figuráit.
A történet egyik legdurvább eleme volt William Afton (Matthew Lillard), Vanessa apja, aki gyerekeket ölt meg és azok lelkét irányította ezekben a robotállatokban – mint Freddy Fazbear vagy Chica. Ez az alapsztori adott egy jó alapot, de úgy tűnik, hogy a második rész inkább csak újrahasznosítja ezt anélkül, hogy mélyebbre ásna.
Új karakterek és régi problémák
A folytatásban megismerjük Marionette-et, egy új animatronikus karaktert és annak kísérteties megszállóját. Abby hiányolja az első részben barátkozott megszállt robotokat – és Mike ígérete ellenére sem sikerül újat teremteniük. Marionette pedig kihasználja Abby lojalitását ahhoz, hogy becsalogassa őt egy másik elhagyatott étterembe.
A film ezen része olyan gyorsan pörög át különböző helyszíneken – amiknek távolsága vagy jelentősége teljesen homályos –, hogy néha tényleg csak kapkodtam a fejem. Az animatronikusok kiszabadulnak az étteremből és csörömpölve mászkálnak kint az utcán is. Ez elvileg jó lehetőség lenne arra, hogy Emma Tammi rendező izgalmas suspense-jeleneteket építsen fel.
Csakhogy ezekből alig van valami igazán emlékezetes vagy hatásos. Inkább csak ismétlődő bénázások sorozata ez.
A technológiai logika teljes hiánya
Egy különösen abszurd jelenetben Mike egy számítógép előtt ülve kattintgat össze-vissza egy biztonsági rendszerben, hátha megtalálja azt a „szuper wifi” hálózatot, amivel távolról le tudná állítani az animatronikusokat. A film 2002-ben játszódik – és természetesen megmagyarázzák nekünk elegánsan (értsd: teljesen értelmetlenül), hogy miért pont ebben az elhagyatott gyerekétteremben van ilyen fejlett wifi.
Ezen ponton már csak nevetni tudtam azon az abszurditáson, amit Scott Cawthon (a játék alkotója és egyetlen forgatókönyvíró) összehozott. Mindenre gondolt – csak arra nem, hogy ez így nem fog működni.
Különböző korszakok keveredése
A robotkaraktereknek van valami ’80-as évekbeli hangulatuk egy korai 2000-es évekbeli környezetben – miközben más részletek inkább ’90-es évekbeli klasszikusokra utalnak. Például Wayne Knight szereplése Jurassic Parkra emlékeztet (ahol őt is hasonló módon ölik meg), Matthew Lillard pedig korábban sorozatgyilkosként tűnt fel Scream-ben.
A film még arra is vetemedik, hogy mindkettőt szerepeltesse – de soha nem ad nekik közös jelenetet. Ez olyan érzést keltett bennem, mintha csak felsorolnák ezeket az utalásokat anélkül, hogy bármi értelme lenne.
Bosszúálló Marionette és félresikerült horror-hangulat
A Marionette bosszúmotívuma arról szól, hogy elhanyagolt szülőket céloz meg – ami valahol talán egy rosszul összerakott „Elm utcai rém” koppintásnak tűnik. Csakhogy ott legalább voltak mélyebb témák és félelmetes képek; itt viszont inkább csak egy AI által generált összefoglaló jut eszembe erről a klasszikusról – ami persze nem említi annak valódi erényeit.
Cawthon láthatóan nem érdekelt abban, hogy valódi emberi élményeket írjon meg; inkább csak próbál hivatkozásokat dobálni ide-oda anélkül, hogy bármi igazán eredetit vagy mélyet alkotna.
Összegzés: franchise védelem vagy igazi film?
A Five Nights at Freddy’s 2 inkább franchise-építésre koncentrál, mintsem arra, hogy valódi filmet készítsen. Nem kínál igazi lezárást; inkább csak odavet egy félbehagyott cliffhangert – ami talán pont megfelel fiatal rajongóinak igényeinek.
De azok számára, akik nem rajonganak vakon a játékikonográfiáért vagy YouTuber cameókért, hamar feltűnhet: milyen lenne megnézni végre egy igazi horrorfilmet? Egy olyat, ami legalább alapvetően működik dramaturgiailag és technikailag?
És ha már itt tartunk: sokkal szórakoztatóbb lehet akár maga a popcornvödör is – mert ez lehet az első eset egy ilyen franchise-ban, amikor maga a merch jobban leköti az embert mint maga a film.
Forrás: https://www.theguardian.com/film/2025/dec/04/five-nights-freddys-halloween-review-game-horror-film
