Ha legközelebb arra jársz a Harz-hegységben, észreveheted, hogy a tavaszi zöld lombok mögött valami nyomasztóan szokatlan látvány tárul eléd: ezernyi holt fa áll meredten a lankás dombokon. Ez nem egy posztapokaliptikus film díszlete, hanem a valóság, amit az elmúlt évek kéregbogár-járványa és az egyre gyakoribb aszályok idéztek elő.
A Harz-hegység fáinak tragédiája
A Harz-hegység, Észak-Németország egyik büszkesége, egykor sűrű lucfenyvesekkel borított terület volt. Azonban 2018 óta egy pusztító kéregbogár-járvány söpör végig a térségen, amelyet az egymást követő hőségek és aszályok tették lehetővé. A végeredmény? Egykor zöldellő táj helyett most egy betegesen szürke, holt fákból álló erdőség terül el.
Ez a katasztrófa nem csak természeti veszteség – hanem egy éles figyelmeztetés is arra, hogy a hagyományos, monokultúrás erdőgazdálkodási módszerek, amelyeket Németországban évtizedek óta alkalmaznak, nem bírják elviselni az új klímahelyzetet. A régi recept szerint újra csak lucfenyő-sarjakat ültetni ugyanoda? Ez szinte biztosan újabb katasztrófához vezetne.
Új utak keresése: biodiverzitás a túlélés kulcsa
A Harz régió erdészei már nem bíznak abban, hogy visszatérhetnek a régi módszerekhez. Mathias Aßmann, a helyi erdőgazdaság szóvivője így fogalmazott: „Voltak időszakok, amikor teljesen elveszettnek éreztük magunkat. Nap mint nap fertőzött fákat kellett kivágni – hónapokon át.” Nem csoda, hogy sok kolléga kiégés jeleit mutatja.
De van remény: az új stratégia szerint nem csak lucfenyőt ültetnek vissza. A túlélés érdekében vegyes erdők kialakításán dolgoznak – bükköt, jegenyefenyőt és juharféléket telepítenek a megmaradt lucfenyők közé. Ez az ökológiai sokféleség növeli az erdők ellenállóképességét az aszályokkal és kártevőkkel szemben.
Biodiverzitás = ellenálló képesség
Tudományos kutatások is alátámasztják ezt az irányt. Egy 2018-as Nature tanulmány kimutatta, hogy minél változatosabb egy erdő fafajösszetétele, annál jobban bírja az aszályt. Egy tavalyi PNAS publikáció pedig azt bizonyította, hogy a fajgazdagság segíti a fák növekedését hosszú aszályos időszakok alatt is.
Ezzel szemben a monokultúrák – vagyis az egynemű ültetvények – sokkal sérülékenyebbek nemcsak az aszályra, hanem betegségekre, kártevőkre és tűzesetekre is. Ezek pedig mind-mind olyan tényezők, amelyek jelenleg is pusztítják Európa természetes szénelnyelőit.
Az európai erdők válsága és klímacélok
A Harz-hegység problémája nem elszigetelt eset. Európa-szerte egyre gyakoribbak az ilyen nagymértékű erdőpusztulások. Németországban például 2018 és 2021 között több mint félmillió hektárnyi erdőt veszítettek el – ez majdnem az ország teljes erdőterületének 5%-a!
A csehek még rosszabbul jártak arányaiban, de Norvégia, Svédország, Franciaország és Finnország is hasonló kihívásokkal küzdenek. Az Egyesült Királyságban friss kutatások szerint az ősi erdők regenerációja is egyre nehezebb. Görögországban hatalmas fenyvespusztulásokról számolnak be, miközben Európa tőzegmohalápjai kiszáradnak.
Klímaváltozás és kéregbogarak: halálos páros
A kéregbogarak támadását súlyosbítja az évek óta tartó szárazság és hőség. Ezek a stresszes fák sokkal fogékonyabbak a kártevőkre – így alakulhatott ki ez a gyors és pusztító járvány.
Az eredmény pedig már most látszik: az EU legfrissebb adatai szerint jelentős mértékben csökkent az európai földterületek által megkötött szén-dioxid mennyisége – főként az erdei szénelnyelők gyengülése miatt. Németországban például 2017 és 2022 között drámai mértékben nőttek az üvegházhatású gázkibocsátások ezen okból kifolyólag.
Professzor Matthias Dieter szerint „nem lehet rákényszeríteni az erdőt arra, hogy nőjön vagy meghatározott mértékben járuljon hozzá klímacéljainkhoz”. Ez pedig azt jelenti, hogy Németország szinte biztosan nem fogja tudni teljesíteni földhasználati karbonmegkötési célját.
Vita arról, mennyire számíthatunk a természetre
Egyre hevesebb vita folyik arról is, hogy mennyire helyes beépíteni az országok klímacéljaiba a természetes karbonelnyelőket – mint amilyenek az erdők vagy óceánok. Egyes szakértők szerint ez arra ösztönzi a kormányokat, hogy túlzottan bízzanak ezekben a természetes rendszerekben – miközben lassabban lépik meg a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonását.
Johan Rockström, a Potsdam Klímahatás-kutató Intézet igazgatója így fogalmazott: „Ez nagyon veszélyes lehet, mert lehetőséget ad arra, hogy egy ország úgy állítsa be magát nettó zérónak, hogy közben nem hagy fel teljesen a fosszilis energiahordozók használatával.”
Például Finnország ambiciózus célokat tűzött ki karbonsemlegességre már 2035-re – nagy részben hatalmas erdeinek és tőzeglápjainak köszönhetően. Csakhogy ezeknek az ökoszisztémáknak az elmúlt évtizedben jelentősen csökkent a karbonmegkötése; sőt néha már nettó kibocsátók lettek.
Biodiverzitás mint remény: egy séta a jövőbe
Aßmann és kollégája Ralf Krüger egyik nap leparkoltak egy völgy aljánál, hogy megmutassák nekünk azt az irányt, amerre szeretnék vinni a Harz-hegységet. Egy könnyed séta során vegyes lomb- és fenyveserdők között haladtunk – hatalmas tölgyekkel, juharokkal és bükkökkel körülvéve fiatal lucfenyők és jegenyefenyők sarjadnak mindenütt.
„Ezzel szeretnénk megmutatni mindenkinek jövőképünket” – mondta Krüger –, „itt már nem vágjuk ki automatikusan a holt fákat; inkább arra koncentrálunk, hogy minél változatosabb fajösszetételt hozzunk létre.”
A cél egy olyan egészségesebb erdő kialakítása, amely ellenállóbb lesz mindazokkal szemben, amik most tönkreteszik Európa fáit: aszályokkal, betegségekkel és kártevőkkel szemben is.
Történelmi tanulságok és jövőbeli kihívások
A Harz-hegység már korábban is átélt súlyos megpróbáltatásokat: bányászat miatt évszázadokon át pusztult itt az erdő; az ’80-as évek savas esői is rengeteg fát öltek meg; ráadásul második világháborús brit jóvátételként hatalmas területeket vágtak ki egyszerre.
Mindezek után most ismét új stratégiára van szükség ebben az intenzív globális felmelegedés korszakában. „Még ha vannak is károsítók – például kéregbogarak –, ez nem számít annyira akkor, ha alattuk fiatal fák nőnek” – mondja Aßmann. „Így nem tűnik el teljesen az erdő csak azért mert egyetlen faj pusztul.”
Zárógondolatok
A Harz-hegység esete jól mutatja azt ismeretlen igazságot: nem lehet egyszerűen parancsba adni egy élő rendszernek azt, hogy miként működjön vagy mennyi szén-dioxidot kössön meg. Az emberi beavatkozásnak alkalmazkodnia kell ahhoz a valósághoz, amit ma már tagadhatatlanul formál a klímaváltozás.
Az új biodiverzitás-alapú szemlélet talán hosszú távon életképesebb megoldást kínál majd – de ehhez türelem kell és elfogadás: hogy nem minden megy egyik napról a másikra vissza úgy ahogy régen volt.
És nekünk? Nekünk marad annyi feladatunk, hogy ne csak nézzük ezt a változó tájat keserűen vagy tehetetlenül – hanem tanuljunk belőle és támogassuk azt az utat, ami talán még visszaadhatja nekünk azt zöld csodát, amit elveszíteni láttunk.
