Ha visszatekintünk az elmúlt hatvan év hollywoodi filmiparára, egyértelműen látható, hogy a mozi világa sosem állt meg egy helyben. Az 1960-as években például hatalmas társadalmi és generációs változások közepette a stúdiók komoly nehézségekkel küzdöttek, hogy lépést tartsanak az új igényekkel. Az átlagos heti mozilátogatók száma drasztikusan csökkent: 1960-ban még harmincmillióan ültek be filmeket nézni, míg tíz évvel később már csak tizennyolcmillióan. Ez engem személy szerint meglepett, hiszen ma is sokszor halljuk, hogy a mozi haldoklik – de ez a folyamat már akkor elkezdődött.
A stúdiók válsága és az átalakulás kezdete
A ’60-as években a nagy stúdiók többsége még mindig régi vezetők irányítása alatt állt, akik nehezen tudtak alkalmazkodni a gyorsan változó kulturális környezethez. Ez vezetett ahhoz, hogy egy hullámnyi felvásárlás indult el: olyan cégek vásárolták fel a filmes vállalatokat, amelyeknek korábban semmi közük nem volt a médiához. Például az autóalkatrész-gyártó Gulf & Western vette meg a Paramountot, míg a Warner Bros.-t Kinney National szerezte meg – ami leginkább parkolóhálózatáról volt ismert.
Érdekes módon ezek az átvételek végül pozitív fordulatot hoztak. A ’70-es évek Hollywoodját ma már egy újabb aranykornak tekintjük. Az iparág kétségbeesetten fordult egy friss rendezőgeneráció felé, akik művészileg és kereskedelmileg is új életet leheltek a filmekbe. Gondoljunk csak Martin Scorsese-re, Peter Bogdanovich-ra vagy Clint Eastwoodra – mind olyan alkotók, akik felnőve az előző évtizedek kulturális változásai között, képesek voltak megszólítani egy új nézőközönséget.
Az új rendezők és a fiatalok művészete
Ez az időszak számomra azért is izgalmas, mert ekkor váltak a filmek ismét igazán fiatal művészetekké – ahogy annak idején kezdetben voltak. A fiatal rendezők nemcsak friss szemléletet hoztak, hanem olyan történeteket meséltek el, amelyek rezonáltak az akkori társadalmi hangulattal. Steven Spielberg és George Lucas neve pedig máig ikonikus példája annak, hogyan lehet egyszerre művészi értéket és tömegsikert elérni.
Újabb válság: A XXI. század eleji kihívások
Az ipar azonban nem nyugodhatott meg sokáig. A XXI. század elején újabb krízis sújtotta Hollywoodot: a „prestige TV” – mint például az HBO „The Sopranos” című sorozata – hatalmas népszerűségre tett szert, ami tovább csökkentette a mozilátogatók számát, különösen a közepes költségvetésű drámák esetében. Ezek azok a filmek voltak, amelyek leginkább hasonlítottak arra a minőségi tartalomra, amit a kábelcsatornák kínáltak.
Sokan aggódtak: veterán rendezők kerültek zsákutcába, kritikusok és filmesek kétségbeesetten keresték a kiutat. De itt jött képbe az egyik legérdekesebb fordulat: az indie (független) producerek mentették meg többek között Scorsese karrierjét is. Ő maga egyszer azt mondta nekem: „Rájöttem, hogy nincs esélyem tovább filmet készíteni” – egészen addig jutott el csalódottságában.
A független filmek reneszánsza és streaming szolgáltatók térnyerése
A független producerek mellett azonban egy másik erő is belépett a képbe: a streaming szolgáltatók. Spike Lee például önfinanszírozott vagy közösségi finanszírozású filmeket készített egészen addig, amíg az Amazon elindította saját filmes produkcióit „Chi-Raq” (2015) című alkotással. Ezután Lee útja egyenesen vezetett más streamingszolgáltatókhoz: Netflixen készült „Da 5 Bloods”, Apple-nél pedig „Highest 2 Lowest”.
Scorsese esetében pedig csakis Netflix vállalta be azt az elképesztő költségvetést – állítólag akár 225 millió dollárt –, amely szükséges volt „The Irishman” elkészítéséhez, ami mára az egyik legnagyobb gangsterfilmnek számít. Wes Anderson négy rövid Roald Dahl-adaptációja is Netflix-produkcióként készült el 2023-ban, miközben Richard Linklater legjobb új filmjei szintén ott jelentek meg.
Amazon pedig idén támogatta Nia DaCosta különleges „Hedda” című alkotását – ami bizonyítja, hogy ezek az új szereplők nem csupán pénzügyi befektetők, hanem valódi művészeti támogatók is lehetnek.
Kihívások és dilemmák: A mozi jövője
Mindezek ellenére nem szabad elfelejteni: a hagyományos stúdiók ereje továbbra is jelentős. Idén például Warner Bros. produkciói és Jordan Peele három mesterműve („Get Out”, „Us”, „Nope”) mutatják ezt szépen. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a streaming szolgáltatások sem jelentenek mindenre megoldást – hiszen olyan filmek mint „Hedda” még mindig ritka kivételek.
A streaming üzleti modellje ugyanis alapvetően eltér attól, amit megszoktunk: nem feltétlenül fizetnek külön-külön jegyekért egy-egy filmért, így ezek inkább reklámokként szolgálnak arra, hogy tiszteletüket fejezzék ki a filmművészet iránt – miközben ugyanakkor csökkentik az alapvető bevételi forrást, amit hagyományosan a mozik jelentettek.
Elgondolkodtató kérdés: Mi történne ha…?
Képzeljük csak el: mi lenne akkor, ha Netflix már birtokolná Warner Bros.-t akkor, amikor olyan filmeket készítettek mint „Sinners” vagy „One Battle After Another”, és csak rövid ideig futnának moziban? Vajon így kevésbé lenne jelentős helyük a filmtörténetben? Ez egy izgalmas gondolatkísérlet arról, hogyan változik meg egy alkotás értéke attól függően, hol és hogyan érjük el.
A mozi élménye otthon vagy moziban?
A filmet nézni otthon vagy moziban? Ez örök kérdés. Én magam gyerekkorom nagy részét tévé előtt töltöttem, de kamaszként és fiatal felnőttként inkább moziba jártam – így mindkét élményt jól ismerem.
Szeretem azt az óriási méretet és koncentrációt, amit egy mozi nyújt; azt az érzést, amikor teljesen átadod magad egy rendezői víziónak megszakítás nélkül. Ugyanakkor otthon is van valami varázslatos abban az intimitásban és mély elmélyülésben, amit egy-egy film képes nyújtani személyesen neked – mintha egy képeskönyvet lapoznál át alaposan.
Alapvetően hálás vagyok azért, hogy bárhol is nézzük ezeket a filmeket – legyen szó moziszékről vagy kanapéról –, mert mindegyik platform hozzájárul ahhoz, hogy bővüljön és fejlődjön ez a művészeti forma.
Különböző utak ugyanahhoz a célhoz
Vannak nagyszerű filmek, amelyek sosem születtek volna meg anélkül, hogy kereskedelmi szempontból életképesek lettek volna moziforgalmazásra; mások viszont kizárólag azért léteznek ma is, mert streaming platformokon találták meg közönségüket; sőt olyanok is akadnak bőven, amelyek csak néhány moziban futottak rövid ideig, de otthoni videón vagy digitálisan váltak klasszikussá.
Ezért szerintem nincs egyetlen helyes válasz arra sem, hogy hol kellene filmet nézni – hanem inkább arról van szó, hogy milyen gazdagító élményt kapunk tőlük bármilyen formában.
