Louis C.K. napjainkban egy különös, ellentmondásos helyet foglal el a kulturális térben. Egyrészt nem teljesen “eltörölt”, hiszen képes teltházas előadásokat tartani New York egyik ikonikus helyszínén, a Beacon Színházban, másrészt azonban annyira megkérdőjelezett, hogy ha valaki jegyet szerez az előadásaira, nem biztos, hogy büszkén meséli el kollégáinak. Ez az úgynevezett “cancel culture” limbuszában való létezés – részleges elutasítottság és részleges elfogadás között – olyan ismert személyiségekkel osztozik, mint Chris Brown vagy Andrew Cuomo.
A visszatérés dilemmája a #MeToo korszakában
A visszatérés a nyilvánosság elé sokak számára bonyolultabb, mint gondolnánk. A #MeToo mozgalom csúcsán ugyan úgy döntöttünk, hogy bizonyos személyek rehabilitációra érdemesek lehetnek, de azt még nem sikerült pontosan meghatározni, hogyan is nézzen ki ez a folyamat. Egy nyilvános bocsánatkérés alapvető követelmény, ezt követően az érintettnek időt kellene adni arra, hogy eltűnjön a reflektorfényből – elképzeléseink szerint akár egy magányos elvonulásra –, miközben terápián vagy rehabilitáción vesz részt.
Ezután, amikor már szinte elfelejtettük létezését, újra meg kellene jelennie egy olyan alkotással, amelyben feldolgozza múltbeli hibáit, bűntudatát és szégyenét, és ezekből merítve hozza létre eddigi legjobb munkáját.
Louis C.K. visszatérése és az első lépések
Talán itt hibázott Louis C.K. A kilenc hónapos száműzetés után New York-i klubokban kezdett újra fellépni, majd Európában is turnézott. 2020-ban saját finanszírozásban készített egy különleges estét „Sincerely Louis C.K.” címmel, amelyben először beszélt nyilvánosan hibáiról színpadon – ám nem sikerült méltó módon megfelelnie az est címének.
Az előadásban így fogalmazott: „Sokat tanultam. Megtanultam egyedül enni egy étteremben úgy, hogy az emberek keresztbe mutogatnak rám.” Majd hozzátette: „Szeretek maszturbálni. Nem szeretek egyedül lenni.” És még azt is megjegyezte: „Jó vagyok benne. Ha valaki jó zsonglőr, nem csinálná sötétben egyedül.” Ezek a megjegyzések inkább védekezőek voltak, mint őszinték.
A „Sorry” című különleges és annak kritikái
Egy évvel később elkészült a „Sorry” című estje, amely látszólag válasz volt arra a kritikára, hogy az előző bocsánatkérésében nem használta kifejezetten a „bocsánat” szót, inkább olyan kifejezéseket alkalmazott, mint „megbánás” vagy „sajnálat”. Az előadás maga azonban nem érintette közvetlenül a botrányt – ez egyfajta meta poénként jelent meg –, viszont tartalmazta Louis C.K. legjobb komédiáit az utóbbi időkből.
- Egy történet egy túlsúlyos nőről, aki állatkerti MRI-vizsgálatra ment.
- Hosszabb jelenet a „Good Will Hunting” című filmből ismert „How ’bout them apples?” szituációról.
Ez Louis C.K. legjobb formája: éles megfigyelései és szarkasztikus stílusa ragadják meg a hétköznapi élet furcsaságait.
Kritikák és problémás poénok
A „Ridiculous” című est gyengébb részei főként azok az obszcén vagy kényes témájú poénok voltak, amelyek sokakat zavarhatnak:
- Gyerekekről szóló viccek pedofíliára utalva.
- Anyja említésének szexuális kontextusba helyezése.
Ezeket nehezebb nevetve fogadni manapság, hiszen az közönség bizalmát feltételezik Louis C.K.-vel kapcsolatban – amit sokan már elveszítettek –, ráadásul ezek a poénok gyakran unalmasnak és lustának tűnnek. Olyan ez, mintha valaki elegáns öltönyt viselne Crocs papuccsal.
A legjobb poénok és élethelyzetek megfogalmazása
Louis C.K. legerősebb humorát azok az apró élethelyzetek adják, amelyekről mások talán sosem beszélnek vagy nem is vesznek észre:
- A két felnőtt lánya közötti távolság érzékeltetése: „Olyan érzés velük lenni, mintha egy macska postássá változott volna.”
- A bírósági eskük redundanciája: miért kell esküdni arra is, hogy az igazat mondjuk?
- Kifogásai arra vonatkozóan, hogy miért vannak ablakok a fánktartó dobozokon.
- A világ legrosszabb érzése: felébredni egy repülőgépen.
- Kommentárjai például a csomagolt csirkehús furcsaságairól.
„Ingram”: Louis C.K. első regénye
Az est helyszínén nem volt nagy érdeklődés Louis C.K. első regénye iránt sem, amely „Ingram” címmel jelent meg. A könyv főszereplője egy körülbelül tízéves fiú Texas vidéki farmján élő családjában. A család nehéz helyzetben van: az apja lemészárolja majdnem az összes állatot és elindul lovával városba eladni azt – de soha nem tér vissza.
A család hamarosan élelem nélkül marad; Ingram anyja pedig arra kényszeríti fiát, hogy elinduljon útnak: „Nincs már otthon vagy család.”
A regény sötét témái és irodalmi párhuzamai
A könyv hangvétele sötét és kegyetlen: Ingram éhezéssel, szomjúsággal, súlyos sérülésekkel és erőszakkal küzd meg útja során. Többször kerül veszélybe – például majdnem vízesésbe sodródik vagy tornádó sújtja –, miközben ideiglenes apai figurákkal találkozik, akik rendre eltűnnek vagy meghalnak.
A regény témái és hangulata emlékeztetnek olyan szerzőkre mint Cormac McCarthy vagy William Faulkner; Louis C.K. maga is Flannery O’Connort nevezte inspirációként. Egyes kritikák szerint azonban inkább Hanya Yanagihara „Egy kis élet” című művének érzelmi intenzitását idézi fel – bár annak szépségét és karakterkomplexitását nélkülözve.
Záró gondolatok
Louis C.K. pályafutása ma már nem csak humoristaként értelmezhető; botrányai miatt komplexebb képet kapunk róla mint alkotóról és emberről. Visszatérése során próbálja megtalálni helyét egy olyan világban, amely egyszerre ítéli el és várja vissza őt. Új művei – legyen szó stand-up estekről vagy irodalmi alkotásokról – tükrözik ezt a kettősséget: egyszerre provokatívak és mélyen személyesek.
Forrás: http://newyorker.com/culture/critics-notebook/louis-cks-next-chapter
