A cikk a Slate “Portrait Mode” sorozatának része, amely a filméletrajzokat (biopics) vizsgálja.
A Kundun – egy ismeretlen remekmű Martin Scorsese életművében
Martin Scorsese 1997-es filmje, a Kundun, leginkább arról híres, hogy szinte ismeretlen vagy legalábbis alig látott alkotás. Ez a film az egyik legelismertebb rendező életművének egy különleges lábjegyzetét képezi, amelyet az 1995-ös nagy költségvetésű gengsztereposz, a Casino után készített.
A film a Dalai Láma korai életét mutatja be egészen 1959-es tibeti száműzetéséig. Az eredeti tervek szerint az Universal stúdió gyártotta volna, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a téma és a politika érzékenyen érintheti a kínai kormányt, visszaléptek. Ezt követően a Disney vette át a produkciót, ám végül ők is úgy döntöttek, hogy politikai okokból eltemetik a filmet.
A Kundun 1997 karácsonyán mindössze két amerikai moziban debütált, és végül kevesebb mint 6 millió dollárt hozott egy közel 30 milliós költségvetésből. 1998-ban Michael Eisner, a Disney vezérigazgatója bocsánatot kért a kínai tisztviselőktől a film megjelenése miatt, mondván: „A rossz hír az, hogy elkészült a film; a jó hír pedig az, hogy senki sem nézte meg.” Azóta ez az állítás nagyrészt igaznak bizonyult: a Kundun legnagyobb popkulturális nyoma talán még mindig csak egy poénként él tovább a Sopranos sorozatban, amely egyszerre utal annak ismeretlenségére és arra, hogy mennyire szokatlan választás volt ez egy olyan rendezőtől, aki olyan filmeket készített, mint a Taxi Driver vagy a Goodfellas.
A Kundun művészi értékei és helye Scorsese életművében
Bár nem tartozik Scorsese legjobb alkotásai közé – nem éri el például az első vagy második ligát –, mégis egy tisztességes filmnek számít. Nem egy katasztrófa, mint például az olyan kevésbé sikerült munkái, mint az 1941 vagy a Bonfire of the Vanities. Rebecca Miller új dokumentumfilmjében, a Mr. Scorsese-ben körülbelül két percet szentelnek neki, ami talán megfelelő arány.
A Kundun nem áll annyira távol Scorsese egész életművétől, mint azt sokan gondolják: a spiritualitás és az emberi gyarlóság együttélése fontos téma számos filmjében. Formailag pedig Roger Deakins legendás operatőr gyönyörűen folyékony képei és Thelma Schoonmaker lendületes vágása egyértelműen Scorsese jegyeit viselik magukon.
Bár alapvetően lassú tempójú alkotásról van szó, az 1950-es kínai inváziót Tibet ellen bemutató hosszabb középső rész feszes és fenyegető atmoszférájában vetekszik olyan nagy sikerű filmjeivel, mint a The Departed vagy az Gangs of New York.
Scorsese és a biopic műfaja – mesteri megközelítés
A Kundun biográfiai filmként szervesen illeszkedik Scorsese jelentős életművébe. A biopic műfaja gyakran alulértékelt vagy félreértett kategória, pedig számos Scorsese-film ebbe a zsánerbe tartozik – néha egyértelműen (Kundun), máskor rejtettebben (Killers of the Flower Moon, amely Mollie Kyle elfeledett életének állít emléket).
Scorsese-t gyakran nevezik Amerika legnagyobb élő rendezőjének – ezt én sem vitatom –, de kétségtelenül ő az egyik legkiemelkedőbb alkotója a biográfiai filmeknek is. Olyan alkotások fűződnek hozzá, mint a Raging Bull, Goodfellas, The Aviator, The Wolf of Wall Street, vagy éppen az The Irishman. Ezek mind biopicok anélkül, hogy túlzott magyarázatra szorulnának.
Miben rejlik Scorsese sikere ebben a műfajban?
- Korlátozott időkeret: A legtöbb biopic hajlamos végigkövetni egy élet teljes történetét gyermekkorától haláláig – ez gyakran unalmassá vagy didaktikussá válik. Scorsese azonban inkább fókuszált időszakokat mutat be (például nem foglalkozik Hill vagy Belfort gyerekkorával), így elkerüli az egyszerű pszichoanalitikus magyarázatokat.
- Kritikus ábrázolás: Soha nem készít szentté avatott portrékat. Még Howard Hughes esetében is (The Aviator) bemutatja az emberi démonokat éppúgy, mint az eredményeket. A Kundun főszereplője sem isteni figuraként jelenik meg, hanem emberként tele kételyekkel és felelősséggel.
- Különleges személyiségek: Olyan emberek életét dolgozza fel, akik más rendezők számára talán érdektelenek lennének: közepes rangú gengszterek (Henry Hill), csalók (Jordan Belfort), vagy feledésbe merült figurák (Frank Sheeran). Ezeknek az alakoknak gyakran megbízhatatlan narrátor szerepük van saját történetükben.
A valóság és fikció határán – Scorsese filmes világa
Egyes kritikák szerint például A Wall Street farkasa túlzottan ünnepli Belfort bűnözői életét; míg Az ír forrásanyaga (Frank Sheeran vallomása) vitatható hitelességű lehet. Ezek azonban azt feltételezik, hogy egy biopicnek szó szerint kell követnie a valóságot – ami sok esetben unalmasabbá teszi ezt a műfajt.
Scorsese ezzel szemben úgy dolgozik fel valós személyeket, hogy azok annyira filmes karakterekké válnak, hogy elfelejtjük: életrajzi alkotást nézünk. Például Henry Hill karaktere annyira önálló életre kel Ray Liotta alakításában és Scorsese rendezésében, hogy senki sem vágyik arra, hogy találkozzon „az igazi” Henry Hillel.
A Raging Bull főszereplője Jake LaMotta volt; ő maga 2017-ben hunyt el 95 évesen. Érdekes lehet elképzelni számára azt az élményt, hogy élete utolsó több mint három évtizedében Robert De Niro alakítása árnyékolta be nyilvános személyiségét.
Záró gondolatok: Miért szeretjük Scorsese biopicjait?
A lényeg nem mindig az „nagy emberek” élete. Sok biopic hibája abban rejlik, hogy feltételezik: híres vagy nagy emberek története önmagában érdekes. Scorsese viszont tudja: sokkal izgalmasabbak azok az életutak, amelyek nem feltétlenül tündöklőek vagy példamutatóak – hanem emberiek és összetettek.
Ezekkel az alkotásokkal nemcsak történeteket mesél el; mélyebb emberi igazságokat tár fel arról, hogyan küzdünk önmagunkkal és környezetünkkel. Ez teszi Martin Scorsesét nemcsak Amerika egyik legnagyobb rendezőjévé, hanem egyben zseniális biopic-készítővé is.
