Először is, engedd meg, hogy megosszak veled egy gondolatot, ami engem személy szerint eléggé megdöbbentett: soha az emberiség történetében nem volt még ilyen jó időszak arra, hogy egyedül legyél. Gondolj csak bele! Ha most ott ülsz a kanapén, a telefonod az ujjaid alatt, akkor gyakorlatilag végtelen információ, végtelen beszélgetőpartner, végtelen film, játék, zene, videó, mém és igen, akár pornó is elérhető számodra – ráadásul ingyen vagy legfeljebb pár ezer forintos előfizetésért cserébe.
És mégis… az emberek többsége boldogtalan. Kevesebb barátunk van, ritkábban veszünk részt közösségi eseményeken, kevésbé érdekelnek a szomszédaink vagy az országunk ügyei. Mintha az életünk lassan elillanna a telefon képernyője mögött – ami valójában csak egy gyenge pótlék, és lassan mindannyiunkat megöl.
Ha mindenki boldogtalan, miért nem állunk fel végre?
Ez az egyik legnagyobb kérdés: ha ennyire rosszul érezzük magunkat a jelenlegi helyzetben, akkor miért nem megyünk ki többen a szabadba? Miért nem hagyjuk ott a képernyőt és kezdünk el újra élni?
A válasz egyszerűbb és bonyolultabb egyszerre: az egyensúlyi helyzetek. Ha senki sem csinálja azt, amit te szeretnél kint csinálni – legyen az focizás, beszélgetés vagy akár csak egy közös séta –, akkor te sem fogod elkezdeni. Ha mindenki inkább otthon marad a kanapén, akkor senki sem lesz kint. És ahogy egyre szórakoztatóbbá válik az otthoni kanapézás (jobb telefonokkal, jobb streaming szolgáltatásokkal), úgy leszünk mindannyian boldogtalanabbak.
Az egyensúlyi modell – hogyan működik ez a valóságban?
Képzelj el egy grafikont! A vízszintes tengely azt mutatja, mennyire élvezetes otthon lenni a telefonoddal a kanapén. Nem kell most az egységeken aggódnod. A lényeg: ahogy ez az élvezet nő, az emberek boldogsága először csökken. Egy ponton elérjük azt a küszöböt (amit én „kanapé-szingularitásnak” hívok), amikor már szinte mindenki feladta a kinti életet. Ekkor viszont elkezd javulni a helyzet – hiszen ha már tényleg senki sincs kint, akkor nem zavar többé minket az apokalipszis hangulata odakint.
A részletekbe menő feltételezések
A modell feltételezi, hogy az emberek különböző mértékben extrovertáltak vagy introvertáltak. Ez azt jelenti, hogy van egy személyes „koefficiens”, ami megmutatja, mennyire értékeljük mások társaságát versus az egyedüllétet.
Például valaki nagyon extrovertált (szereti másokkal lenni), míg más inkább introvertált (jobban érzi magát egyedül). Ez a koefficiens határozza meg azt is, hogy mennyire vonzó számára kimenni és találkozni másokkal.
Azt is feltételezzük, hogy minél többen vannak kint együtt csinálni valamit (például játszani vagy beszélgetni), annál nagyobb örömöt okoz ez mindenkinek. Ez persze nem teljesen igaz minden helyzetben – például egy focimeccshez elég egy bizonyos számú játékos –, de sok közösségi tevékenység pont úgy működik, hogy minél többen vesznek részt benne, annál jobb.
Hogyan mérjük ezt?
Minden ember számára kétféle hasznosság létezik:
- Kimenni: Ez az extroverziójuk (α) és a kint lévők száma (n) szorzata.
- Bent maradni: Ez pedig az introverziójuk (1-α) és az otthoni szórakozás élvezeti értéke (β) szorzata.
Mindenki azt választja majd, ami neki jobban megéri.
A közösségi élet hanyatlása – hogyan jutottunk idáig?
A szimulációt úgy indítjuk be, hogy mindenki aktívan részt vesz a közösségi életben – ez tükrözi azt az időszakot, amikor még erős voltak a társas kapcsolatok. De ahogy javulnak az otthoni szórakozási lehetőségek (jobb telefonok, streaming szolgáltatások), úgy kezdenek fokozatosan kiesni azok is, akik csak mérsékelten extrovertáltak.
Ezzel viszont csökken azok száma is odakint, akik miatt érdemes lenne kimenni – így még kevesebben mennek ki. Ez egy ördögi kör: kevesebb ember van kint → kevesebb öröm van kint → még kevesebben mennek ki → és így tovább.
Ezért látjuk azt is gyakran: bár sokan szeretnének társaságban lenni és aktívabb közösségi életet élni, mégis alig marad valaki odakint. A társadalmi aktivitás olykor olyan mélypontra süllyedhet, ami már jóval alatta van annak a szintnek, amit többségünk szeretne.
Mi történik akkor, ha korlátozzuk ezt a lineáris növekedést?
Tegyük fel például New Yorkban élsz – ott annyi ember van körülötted, hogy akár 50%-uk is lehet kint anélkül, hogy ez drasztikusan befolyásolná az élményt. Vagy ha focirajongó vagy és mindig megtelik a stadion – akkor sem számít igazán hányan maradnak bent otthon.
Egy ilyen korlátozott modell szerint sokkal jobb helyzet alakul ki: otthon is nagyon jó lehet lenni anélkül, hogy teljesen kihalna a közösségi élet. De még itt is van egy kritikus pont: ha túl sokan maradnak bent egyszerre, akkor átmenetileg romlik az átlagos boldogság – mielőtt újra javulna azok között, akik már tényleg csak otthon vannak.
Mit tanulhatunk ebből? Hogyan törhetjük meg ezt a rossz spirált?
A tanulság szerintem világos: ha el akarjuk kerülni az elszigeteltséget és a depressziót (ami manapság sajnos népbetegség), akkor érdemes nagyvárosba költözni vagy olyan hobbit választani, amihez sokan csatlakoznak. És ha valaki meghív karácsonykor énekelni vagy bármilyen közösségi programra – menj el! Még ha nincs is kedved hozzá elsőre.
Mert ezekkel az apró lépésekkel te magad is hozzájárulsz ahhoz, hogy másoknak is jobb legyen odakint. A társas élet fenntartása ugyanis nem magától értetődő; néha jótékony cselekedet csak megjelenni valahol.
Záró gondolatok
A digitális világ végtelen lehetőségei paradox módon elszigetelnek minket egymástól. Az ok egyszerűen emberi: szükségünk van egymásra ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Ha mindenki inkább bezárkózik otthonába és csak virtuális kapcsolatokat ápol – még ha azok végtelenek is –, akkor végül mindenki rosszul jár.
Szerinted te hogyan tudnád megtörni ezt a kanapécsapdát? Milyen apró változtatásokkal tudnád visszahozni az igazi közösségi életet? Írd meg kommentben!
Forrás: https://moultano.wordpress.com/2025/12/09/the-dead-weight-loss-of-entertainment/
