Nem könnyű témáról írni, de amikor Ruthie Ann Milesról hall az ember, aki a Broadway egyik ragyogó csillaga, azonnal érzi, hogy itt több van a felszín alatt. A 42 éves színésznő és énekesnő nemrégiben egy olyan darabban lépett színpadra, amelyben egy anya gyászát alakította, akinek a fia erőszak áldozata lett. Ez az alakítás azonban nem csupán szakmai kihívás volt számára – mélyen személyes tapasztalatokból táplálkozott.
A gyász, ami sosem múlik el
2018 márciusában Ruthie Ann Miles életét tragédia rázta meg: egy autóbalesetben elveszítette négyéves kislányát, Abigail Blumensteint. A színésznő akkor éppen várandós volt, és két hónappal később sajnos az ő magzata is elhunyt. Ez a kettős veszteség olyan mély sebet ejtett rajta, amit még ma is hordoz magában.
„A gyászom még mindig nagyon friss” – mondta egy december 10-én megjelent interjúban. Ez engem személy szerint meglepett, mert sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. De Ruthie története arra emlékeztet minket, hogy a veszteség nem múlik el csak úgy; inkább átalakul, és velünk marad.
Színház és valóság – egy különleges párhuzam
A Public Theater legújabb musicaljében, The Seat of Our Pants-ban Miles Mrs. Antrobus szerepét játszotta, aki egy meggyilkolt fiát gyászolja. A darabot Ethan Lipton írta, Leigh Silverman rendezte – utóbbi kétszer is jelölt Tony-díjra. A darab témája annyira rezonált Ruthie-val, hogy a próbák és előadások alatt többször is felmerült nála saját fájdalmának feldolgozása.
Egy interjúban elmesélte, hogy éppen azon a napon volt terápián, amikor erről beszélgettek. „Megkérdeztem a terapeutámat: mi volt az a pillanat, amikor azt mondom ‘Abel, Abel, fiam’, és összeesek a gyász súlya alatt? Ő azt válaszolta: ‘Gondozóként érzem, min mész keresztül. Minden nap látom ezt.’ De úgy érezte, hogy a közönség ezt nem feltétlenül érzékeli.”
A gyász megfigyelése – különleges élmény
Ruthie szerint „egy kiváltság látni valakit gyászolni”. Nem számít, hogy valós személyről vagy karakterről van szó – ez egy mély emberi élmény. „Ez egy különleges megtiszteltetés színpadon megjeleníteni ezt az érzelmet úgy, hogy közben én magam is hordozom ezt a fájdalmat.”
Az interjúból kiderült az is, hogy bár a színésznő mélyen átéli szerepe érzelmeit, képes elválasztani saját személyes veszteségét attól, amit Mrs. Antrobus megél. „Nem azt mondom ‘Abel’, miközben Abby-re gondolok” – fogalmazott –, ami szerintem nagyon fontos: így tudja megőrizni önmagát és egészségét ebben az összetett helyzetben.
Az élet megy tovább – új remények
A tragédiák ellenére Ruthie Ann Miles és férje, Jonathan Blumenstein 2020 áprilisában üdvözölhették harmadik gyermeküket, Hope Elizabethet. Ez az új élet reményt adott nekik és erőt ahhoz, hogy tovább lépjenek.
A színésznő azt is megosztotta velünk, mit szeretne átadni azoknak, akik látták előadását: „Kiváltság öregedni. Kiváltság tanulni. Kiváltság ilyen beszélgetéseket folytatni. Kiváltság átélni a fájdalmat – bár borzalmas –, de legalább érezhetjük azt. Nem mindenki teheti meg.”
Miért fontos ez nekünk?
Talán azért érintett meg ennyire Ruthie története, mert mindannyian találkoztunk már veszteséggel vagy fájdalommal – legyen az családtag elvesztése vagy egy álom szertefoszlása. Az ő őszintesége arra emlékeztet minket: nem vagyunk egyedül ezekkel az érzésekkel.
És ha legközelebb színházba mész vagy akár csak megnézel egy filmet arról, hogyan dolgozza fel valaki a gyászt – jusson eszedbe Ruthie Ann Miles példája! Hogy milyen bátor dolog ezt megmutatni másoknak; hogy milyen erőt adhat mindannyiunknak az empátia és a közös emberi tapasztalat.
Záró gondolatok
Ruthie Ann Miles története nem csak egy sztár tragédiája vagy egy színészi teljesítmény; ez egy mély emberi üzenet arról, hogyan lehet túlélni a legnagyobb veszteségeket is. Ahogy ő maga mondta: „A tűz még mindig nagyon forró.” És talán pont ez az őszinte tűz segít neki abban, hogy ne csak túlélje a fájdalmat, hanem értelmet is találjon benne.
Ha te is érintett vagy hasonló veszteségben vagy csak szeretnéd jobban megérteni ezt az érzést – ne feledd: néha elég csak figyelni másokra és hagyni őket gyászolni. Ez lehet az egyik legnagyobb ajándék.
