2016-ban érkezett meg a Stranger Things, amely sokunk számára olyan élményt nyújtott, mint egy váratlan vallásos felismerés. A ’80-as évek popkultúrája iránti rajongásomat tökéletesen tükrözte, és a Dungeons & Dragons, a walkie-talkie-k és az elővárosi félelem világát egyfajta beavatási szertartásként éltem meg.
A Dufferek testvérek alkotása akkoriban az ártatlan gyermekkort és az azt követő felnőttkori sötétség félálomszerű érzését ragadta meg, amelyben még ott lapult valami törékeny remény. Most, tíz évvel később, a sorozat visszatér az utolsó évadával, amely már csak vázlatosan emlékeztet fiatalabb önmagára – mintha egy túl sokszor fénymásolt képet néznénk.
A 5. évad első kötetének nyitánya: Hawkins katonai zónává válik
A szezon első négy epizódja egyfajta „Game of Thrones”-szerű magabiztossággal indul, amely egy hűséget elváró franchise-t sejtet. Hawkins városa katonai zónává alakult át: fémlemezekkel és ellenőrzőpontokkal körülvéve – ez logikus folytatása az előző évadban történt határáttörésnek.
Az új környezet bemutatása azonban kapkodó és felszínes, alig foglalkozik azzal, milyen hatással van mindez a helyiek életére. Ez az első jele annak a nagyobb problémának, hogy a Dufferek egy túl nagy világot építettek fel ahhoz, hogy az érzelmi történet keretei elbírják azt.
Szereplők és karakterek: felnőtté válás árnyékában
A jól ismert szereplőgárda – Millie Bobby Brown (Eleven), David Harbour (Hopper), Winona Ryder (Joyce), Noah Schnapp (Will), Finn Wolfhard (Mike), Gaten Matarazzo (Dustin), Caleb McLaughlin (Lucas), Sadie Sink (Max), Maya Hawke (Robin) és mások – most már tinédzserként jelenik meg a történetben, bár színészeik már egyértelműen felnőttek.
A sorozat próbálja ezt digitális simítással, túlméretezett ruhákkal és gondos világítással ellensúlyozni, de ezek az eszközök inkább zavaróak maradnak. A Stranger Things eredetileg gyerekekről szólt, akik felfedezik a számukra érthetetlen rémületeket – most pedig úgy néznek ki, mintha már adóbevallást kellene benyújtaniuk.
A történet alakulása: Vecna árnyékában
Az első epizód újra bemutatja Will elrablásának traumáját, majd 1987-be ugrik előre. Hawkins továbbra is lezárt terület marad Dr. Kay (Linda Hamilton alakításában) irányítása alatt. Eleven Hopperrel és Joyce-szal az erdőben rejtőzik, készülve az elkerülhetetlen összecsapásra Vecnával.
Bár ezek a fejlemények közvetlenül követik az előző évad végét, a történetmesélés inkább egy „feladatlista” teljesítésének tűnik, mintha a forgatókönyvírók előbb kötelességeiket teljesítenék, mielőtt beindulna egy újabb CGI-vihar. Az intimitás, ami korábban jellemezte a sorozatot, most széthúzódik egy túl nagy vásznon.
Dialógusok és dramaturgia: merevség és információs túlterhelés
A párbeszédek különösen kínosak: merevek és kizárólag információátadásra szolgálnak. Will viszi a hátán az Upside Down pszichés magyarázatait, amelyek fájdalmasan természetellenesnek hatnak. Egy rádióállomáson játszódó montázs jelenet Robin és Steve munkájával hamar unalmas expozíciós eszközzé válik.
Akciójelenetek és vizuális elemek: látványosak, de üresek
A cselekmény tele van utalásokkal olyan filmekre mint az Aliens vagy a Reszkessetek betörők! (Home Alone), valamint visszatérő motívumokkal korábbi évadokból is. Azonban ezek az elemek már nem képesek érzelmi töltetet adni.
A hosszabb epizódok látványos akciókat vonultatnak fel – lángszórók használata, Demogorgon-támadások és katonai tűzpárbajok –, ám ezek inkább üres show-elemeknek tűnnek. A katonák például golyókat lőnek olyan lényekre, akik már bizonyítottan golyóállók.
Egy jelenetben egy Demogorgon tombol Holly szobájában, miközben Mrs. Wheeler ABBA zenére fürdik; majd drámaian borosüveggel támad rá. A kormányerők inkompetenciája miatt az izgalom gyorsan elillan, így ezek a jelenetek inkább színházi hatást keltenek.
Világépítés: bővülő térség, változatlan mélység
Az Upside Down korábban ijesztően üres helyszíne most kiterjedt tereppé nőtte ki magát, ahol Hopper és Eleven nagy részét töltik el ennek az évadnak. Bár vizuálisan ambiciózusabb lett a megjelenítés, nem kapunk új betekintést abba, hogyan működik vagy mit jelképez ez a világ.
A mechanizmusok változatlanok maradtak, a metaforák nem kerülnek újraértékelésre – csak a felszín nőtt meg jelentősen.
Írásmód és hangnem: időutazás egy gyermekded múltba
A forgatókönyv mintha időcsapdába esett volna: nem engedi érni saját hangját és továbbra is gyermeki ritmusban beszél anélkül, hogy frissülne vagy fejlődne.
Még a ’80-as évekbeli utalások is inkább kötelező jellegűvé váltak; olyan mereven vannak beillesztve a történetbe, mint amikor Vecna erőszakkal tolja le Will torkán nosztalgia gyökereit – egészen kellemetlen módon.
Kiemelkedő karakterívek: Robin és Will kapcsolata
Néhány történetszál még mindig ígéretesen ragyog. Robin például Maya Hawke energikus alakításával igazi frissességet hoz a képernyőre; ADHD-szerű lendülete minden alkalommal visszahúzza figyelmemet.
Általa Will régóta halogatott coming out-ja végre kap egy kapaszkodót; ahogy lassan őszintévé válik Robin egyszerű támogatása alatt, az talán az egyetlen érzelmi fonal ebben az évadban, amit nem ejtenek el.
Holly Wheeler Max-szel való pillanatai is hasonló reményeket hordoznak különösen Sadie Sink ösztönös intenzitásával megerősítve őket – ám még ezek is küzdenek a darabos szerkezettel.
Murray karaktere és politikai árnyékok
Brett Gelman által alakított Murray figurája minden évaddal közelebb kerül a karikatúrához; ebben az évadban pedig már kifejezetten taszító jelenlétté válik. Smug önigazoló attitűdje kezd hasonlítani az őt alakító színész nyilvánosan képviselt politikai nézeteinek legrosszabb vonásaira.
Noah Schnapp Will szerepével próbálkozik elfogadható teljesítményt nyújtani, de ez nem tudja ellensúlyozni azt a disszonanciát, hogy két olyan színész foglal központi érzelmi teret ebben a történetben, akik nyilvánosan vitatható álláspontokat képviselnek – miközben maga a sorozat korábban erkölcsi tisztaságáról volt híres.
Zene: Kyle Dixon és Michael Stein örök érvényűsége
Max egyik mondata így hangzik ebben az évadban: „A zene megtalál téged még a legsötétebb helyeken is.” Ezen elmosolyodtam – részben azért mert semmi más nem képes megtalálni ennek az évadnak az érzelmi magját –, részben pedig mert Kyle Dixon és Michael Stein zenéi továbbra is értik azt az érzést, amit ez a sorozat valaha jelentett.
Gyönyörű szintetizátor dallamaik átszakítják ezt a zavaros közeget mint egy mentőfényjelző; melankóliájuk visszahozza azt az atmoszférát, ami 2016-ban megragadott engem először.
Záró gondolatok: egy lassan lezáruló korszak
Az első kötet vége csak halvány mozgást sejtet a narratívában. A várható csavarok vagy túlexponáltak lesznek vagy véletlenszerűen hatnak – így elvesztik erejüket. A tempó sosem lassul le igazán, de inkább automatizált lendület érződik benne semmint élő dinamika.
Kis pillanatokban még felcsillan az őszinte lelkesedés szelleme – amit annak idején olyan hevesen védtem –, de tíz év után úgy tűnik, hogy ez a sorozat két világ között rekedt: próbálja felidézni kezdetét anélkül hogy igazán tudná hogyan kezdődött.
Még két kötet választja el Hawkins-tól a lezárást; ez pedig nehezebb teherként nehezedik rájuk minden epizóddal. Mégis elképzelhető, hogy Kate Bush elégedett lenne ezzel az utolsó fejezettel is.
Stranger Things 5. évad 1. kötet jelenleg elérhető Netflixen.
A második kötet karácsonykor érkezik,
míg a harmadik és egyben utolsó kötet szilveszterkor debütál.
