Ha azt mondom, hogy a szindikalizmus nem csupán egy szakszervezeti mozgalom, hanem egy radikális társadalmi átalakulás víziója, akkor talán meglepődsz. Pedig így van: a szó eredetileg franciából származik, és egyszerűen „munkás szakszervezetek mozgalmát” jelenti, de a szindikalisták ennél sokkal többre törnek. Ők nem csak a kapitalizmus vagy az államok reformját akarják, hanem azok teljes megújítását – egy olyan társadalmat képzelnek el, ahol a munkások maguk irányítják a termelést, és ahol az állam helyett föderális önkormányzatok működnek.
A szindikalizmus gyökerei és történelmi példái
A múlt századokban a szindikalisták nem féltek radikális eszközökhöz nyúlni: általános sztrájkokat szerveztek, fegyveres felkeléseket indítottak – gondoljunk csak az 1936-os spanyol forradalomra, ahol a munkások ténylegesen elfoglalták gyáraikat és földjeiket. Ez azonban nem mindenhol volt így. Svédországban például az 1910-ben alapított SAC (Svenska Arbetares Centralorganisation) egy másfajta utat választott: az evolúciós megközelítést és az úgynevezett „regiszter módszert”, amelyről később még részletesen beszélünk.
A SAC hosszú távú víziója: gazdasági demokrácia és föderalizmus
Rasmus Hästbacka, a SAC egyik vezetője szerint a szindikalizmus egyik legfontosabb alapelve, hogy minden döntésben részt kell vennie annak, akit érint. Ez nem csupán politikai demokráciát jelent, hanem gazdasági demokráciát is – vagyis azt, hogy a munkahelyeken maguk a dolgozók irányítsák a termelést. Ez az elképzelés az önigazgatás fogalmával írható le legjobban.
Ezzel szemben elutasítják az államok központosított, felülről irányított rendszerét, helyette föderalizmust hirdetnek: helyi ügyekben önrendelkezést, de regionális és országos ügyekben együttműködést és közös döntéshozatalt. Egy ilyen társadalomban a helyi közösségek tulajdonában lennének a vállalatok, amelyeket pedig a dolgozók irányítanak – mindez fogyasztói érdekek mentén, demokratikus keretek között.
A szabadságot és önrendelkezést hirdető libertárius szocializmus
Ez tulajdonképpen egyfajta libertárius szocializmus: nem állami kontrollt akar, hanem dolgozó közösségek által irányított gazdaságot. A munkásosztály ebben kulcsszereplőként jelenik meg – ők azok, akik képesek megvalósítani ezt az átalakulást.
A munkásosztály mint társadalmi változás motorja
De miért pont a munkásosztály? Ellen Meiksins Wood ezt zseniálisan fogalmazta meg: nemcsak azért érdemes velük számolni, mert ők vannak többségben vagy mert érdekeik fűződnek hozzá – hanem mert ők azok, akik ténylegesen elő tudják teremteni az új gazdasági rendet. Ők birtokolják azt a termelőerőt, amely nélkül nincs gazdasági demokrácia.
Ez persze forradalmi elképzelésnek hangzik – és valljuk be, ma Svédországban vagy más nyugati országban sokan őrültnek tartanák azokat, akik nyíltan forradalmat hirdetnek. Pedig itt nem politikai puccsokról vagy vérfürdőről van szó, hanem egy alulról jövő demokratikus átalakulásról.
A jövő magjainak elültetése: prefigurációs gyakorlatok
A szindikalizmus egyik legérdekesebb gondolata az úgynevezett prefigurációs gyakorlat: vagyis hogy már ma úgy szervezzük meg magunkat – például demokratikus szakszervezetekben –, ahogy majd egy új társadalomban is működni fog minden. Ez nem csak elmélet; például az IWW (Észak-Amerikai Ipari Munkásszövetség) vagy a svéd kikötői munkások szakszervezete is ilyen alapokon működik.
A SAC 1922-es Alapelvek Nyilatkozata világosan kimondja: „a munkaerőmozgalmaknak ki kell váltaniuk és fel kell váltaniuk” a kapitalista intézményeket és az államokat. Ehhez azonban speciális szervezeti formák kellenek.
A kettős szerkezetű szerveződés mint jövőkép
A szindikalista szakszervezetek kettős struktúrával rendelkeznek: ipari (munkahelyi) és földrajzi (helyi) alapon is szerveződnek. Az ipari struktúra mutatja meg, hogyan lehet majd dolgozói gyűlésekkel és választott tanácsokkal irányítani a termelést; míg a földrajzi szervezet adja az alapját annak, hogyan lehet majd közösségi gyűléseket és tanácsokat működtetni.
Ezzel előrevetítik azt az elképzelést, hogy egyszer majd két párhuzamos kormányzás lesz: egy dolgozói (gazdasági) és egy közösségi (társadalmi). Az emberek előbbi struktúrában dolgozóként vesznek részt, utóbbiban fogyasztóként és polgárként.
Az állam mítosza és annak lebontása
Immanuel Wallerstein szerint a 20. században számos munkáspárt hitt abban, hogy először át kell venniük az államhatalmat ahhoz, hogy bevezessék a szocializmust – de ez sosem történt meg igazán. A szindikalisták viszont azt mondják: ha valódi önigazgatást akarunk, akkor nem várhatunk arra, hogy valaki „állami hatalomként” átvegye ezt helyettünk.
Ez számomra nagyon is logikusnak tűnik. Az állam sosem volt kreatív vagy felszabadító erő; mindig új monopóliumokat hozott létre – ahogy ezt már 1922-ben is kimondták az IWA (Nemzetközi Szindikalista Szövetség) tagjai.
„A munkásosztály maga kell hogy felszabadítsa magát”
Ezt már 1843-ban Flora Tristan is megfogalmazta: „a munkásosztály felszabadulását csak maga tudja kivívni”. Ezért is kritikusak voltak azokkal szemben, akik „munkáspárti kormányokat” támogattak – hiszen ezek gyakran inkább visszahúzták vagy megtörték a dolgozók önigazgatási törekvéseit.
A spanyol forradalom tanulságai: együttműködés vagy hatalomátvétel?
A spanyol forradalom idején komoly dilemma volt: vajon együttműködjön-e a CNT (szindikalista szakszervezet) a köztársasági kormánnyal? Egyes vezetők szerint ez volt az egyetlen esély Franco legyőzésére; mások viszont azt javasolták, hogy adják át teljes hatalmat közvetlenül a nép kezébe – ezzel megszüntetve az államot.
Bár ez utóbbi terv sosem valósult meg teljesen, szerintem ez ma is izgalmas alternatíva lehetne egy valódi demokratikus átalakuláshoz.
Túl az általános sztrájkon: új eszközök és stratégiák
A korai szindikalisták nagy reményeket fűztek az általános sztrájkhoz mint forradalmi eszközhöz – de Svédországban már korán rájöttek arra, hogy ez önmagában kevés lehet. A SAC ezért kidolgozta az úgynevezett „regiszter módszert”, amely egy komplex eszköztár volt arra, hogyan növeljék a munkások összetartását és befolyását anélkül, hogy folyamatosan utcára kellene vonulniuk.
A regiszter módszer lényege
- Munkavállalói nyilvántartások vezetése arról, ki mikor hajlandó dolgozni;
- Munkadíjak és feltételek meghatározása közösen;
- Kollektív lassítások alkalmazása belülről;
- Munkáltatók kényszerítése arra, hogy csak olyan dolgozókat alkalmazzanak, akiket a szakszervezet jóváhagy;
- Feketelistázott vagy kirúgott harcos munkások visszahelyezése;
- Pénzügyi elemzések készítése cégekről („árnyékszámvitel”).
Ezzel sokkal nagyobb béreket és befolyást értek el Svédországban mint más hagyományos kollektív szerződések révén – ráadásul anélkül, hogy törvényileg kötelező ipari békét kellett volna vállalniuk (ami tiltja a sztrájkokat).
Küzdelem az intézmények ellen: oktatás és összetartás
Alexander Berkman már 1929-ben rámutatott arra: az állam valójában nem hadseregeken vagy rendfenntartókon múlik elsősorban – hanem azon az általánosan elfogadott hitrendszeren, miszerint szükség van államra. Ha ezt sikerülne lebontani oktatással és agitációval – na meg gazdasági erővel –, akkor megszűnne maga az állam is.
Murray Bookchin hasonlóképp fogalmazott: olyan folyamat kellene („üregesítés”), amelyben nő a népi mozgalmak legitimitása miközben csökken az államé. Michael Albert pedig azt írta erről: minél brutálisabb támadás éri ezeket a mozgalmakat az államtól, annál többen csatlakoznak hozzájuk – akár még katonák vagy rendőrök is.
A fegyveres harc kora lejárt?
Bár korábban fegyveres önvédelem is része volt ennek a mozgalomnak (például Spanyolországban), ma már ez elképzelhetetlen lenne nyugaton. A modern hadseregek technológiai fölénye miatt nincs értelme fegyveres milíciákat építeni; ráadásul erkölcsi kérdések is felmerülnek ezzel kapcsolatban.
Taktikai sokszínűség: evolúció vagy forradalom?
A SAC ma sem ragaszkodik kizárólag egyetlen stratégiához. A 2022-es kongresszusuk új Alapelveiben hangsúlyozzák: fontos fejleszteni kollektív erőt és kompetenciát folyamatosan – akár békés úton is –, mert sosem tudhatjuk előre pontosan, mikor jön el egy gyors forradalom ideje.
SAC inkább maratonfutóként tekint magára mint sprinterre; apró lépésekben haladnak előre önigazgatás felé. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárnának nagyobb akciókat vagy általános sztrájkot – de ezek mindig csak egy taktika lehetnek sok közül.
Kitekintés: Szindikalizmus vs IWW
Bár sok hasonlóság van köztük (például mindkettő ipari szervezettséget hirdet), van különbség is. Az IWW függetlenebb maradt minden politikai párttól és kevésbé világos náluk az állammal való viszony kérdése. Vajon engedjük-e meg neki maradni törvényhozóként? Vagy teljesen fel kell számolni?
Sajnos történelmileg látható volt némi „állami babona” még náluk is; több vezetőjük bolsevik irányba sodródott egy időben. Ez mutatja mennyire nehéz tiszta víziót tartani ebben a témában.
Zárógondolatok
A szindikalizmus nem csupán múltidézés vagy elméleti játék; élő mozgalomként kínál alternatívát arra, hogyan lehetne túllépni mindazon intézményeken (kapitalizmuson és államon), amelyek ma meghatározzák életünket. A svéd SAC evolúciós stratégiája pedig azt mutatja meg nekünk: nem feltétlenül kell robbanni ahhoz, hogy változzon valami igazán mélyrehatóan.
Te mit gondolsz? Lehetséges-e ma demokratikus önigazgatást építeni? Vagy csak forradalommal érhető el igazi változás? És vajon melyik út járhatóbb?
Forrás: https://znetwork.org/znetarticle/revolution-in-the-21st-century/
